Swami Satyasangananda Saraswati

Beszéd a Ganga Darshanban tartott Shraddhanjali Saptah zárónapján, 2009. december 30.

Hari Óm

Swami Niranjanji, Nagyrabecsült Miniszterelnök úr, Munger lakosai – szeretetteljes üdvözletem mindannyiuknak! Áldott vagyok, hogy itt lehetek ma. Munger nem ismeretlen hely számomra. Igen, Rikhiában élek, de Mungerben születtem, itt történt meg spirituális születésem. Huszonnyolc évvel ezelőtt kaptam szannjásza beavatást Gurudevtől, itt a mungeri Ganga Darshanban. Éppen azon a napon fektette le Sri Swamiji a Ganga Darshan alapkövét. Azóta ismerem Mungert. Sok-sok év eltelt azóta, amely éveket Gurudev mellett töltöttem. Hadd mondjak el néhány dolgot azokból a tanításokból, amelyekből ez idő alatt részesültem.

Két alappillére van az életnek. A sikeres életnek a két alappillére a gjána, vagyis a bölcsesség, és a karma, azaz a cselekvés. Ha cselekedeteinkben a bölcsesség nem tükröződik, ugyan mi hasznunk van belőle. S ha csak arra törekszünk, hogy bölcsességet szerezzünk, de nem hagyjuk, hogy ez a bölcsesség áthassa cselekedeteinket, akkor haszontalan a bölcsesség is. A bölcsesség fokozódik és gyarapszik azáltal, hogy megosztjuk másokkal. Ez volt Sri Swamiji legfőbb tanítása. Ennek fényében élete során két nagyon meghatározó központot épített fel: egyik a mungeri Ganga Darshan, amely a gjána megnyilatkozása, a másik pedig Rikhiapeeth, amely a karma tökéletes kifejeződésének helyszíne.

Az egész világon semmi sem hasonlítható a bölcsességnek ahhoz a kiáradásához, amely innen indul el. Bejártam az egész világot, így valóban a megmondhatója vagyok, hogy sehol nem található hasonló. Ezért van az, hogy ez a hely minden országból vonzza az embereket.  Itt magasabb szintű tudásra tesznek szert. Lényegében erre vágynak az emberek, ezért húz ide a szívük. A másik alappillér, amelyet Sri Swamiji ránk hagyott – a karma gyakorlásának módja. E tanítás szemléltetésére alapította meg Rikhiapeethet. Így adott nekünk két pillért – az egyiket, ahol megismerhetjük és elnyerhetjük a bölcsességet, a másikat, ahol megtanulhatjuk, hogy hogyan gyakoroljuk a karmát.

Egy madár sem tud egy szárnnyal repülni; elesett lesz, ha levágjuk az egyik szárnyát. Éppen így az életünk sem lesz hatékony, ha nem sajátítjuk el ezt a két készséget. Még élete utolsó perceiben is ezt hangsúlyozta Swamiji. Éppen erre a témára hívta fel figyelmemet: hogy mindannyian boldogságra vágyunk az életben, és minden erőfeszítésünk a boldogság elérésére irányul. De gondoltunk-e valaha arra, hogy a halálnak is boldognak kell lennie? Ő megadta a választ arra, hogy hogyan lehet a halálunk is boldog a gjána és a karma segítségével. Amikor tetteinket bölcsességgel visszük végbe, amikor bölcsesség hatja át azokat, amikor másokra gondolunk, és különösen azokra, akik nem is állnak közel hozzánk, ezt hívjuk jó karmának. Ez eredményezi a boldog halált.

December 5-én Sri Swamiji jógiként hagyta el a testét, önszántából. Nem kellett volna elhagynia testét, mint ahogy nem kellett volna elhagynia Mungert sem. Azért hagyta el Mungert saját akaratából, mert nem kötötte őt meg semmi. 1988-ban egyszerűen megfogta jholáját (táska), és kisétált. Végigment a kerten, majd kilépett onnan. Senki sem sejthette, hogy soha sem fog visszatérni. Ugyanígy december 2-án még beszélt hozzánk születésnapja ünnepén.  Majd december 5-én elhagyta a testét, és magával vitte jó karmáját. Senki sem gondolta, hogy megteszi ezt a lépést, mindenkit lesújtott ez a döntése. Önszántából távozott.

Este 10 órakor felhívott engem és azt mondta: „Mindennek, amit az életemben tettem, volt célja, s így a halálomnak is van. Úgy döntöttem, hogy elmegyek.”  Hallottak bárkiről, aki szívből várta a halálát? Csak aki egész életében jó karmát hordozott, az tudja megtenni ezt. Máskülönben félünk a haláltól. Akinek nincsenek aggodalmai, nincsenek kötöttségei, nincs bűne, aki mindent véghezvitt az életben, és minden megtett, amit meg kellett tennie, csak az tud így elmenni. Teljesen felkészülten távozott, az utolsó pontig mindent elrendezve. Semmi tennivalót vagy mondanivalót nem hagyott maga után. Az élete tökéletes egység volt és ugyanígy a halála is. Így a Shraddhanjali, amelyen jelen vagyunk, és a Shodhashi puja, amit Rikhiában tartottunk, valójában nem gyászesemények. Swamiji nem akarta volna, hogy siránkozzunk halála felett. Mindig is mondta, azért jött Rikhiába, hogy elhagyja a testét. Soha nem mondta, hogy az ásram felépítéséért jött volna ide. Azért jött ide, hogy itt hagyja el fizikai testét. Azt is mondogatta, hogy amint kapok egy retúrjegyet, elmegyek. December 5-én, adzséja muhurta idején, megkapta a retúrjegyet és távozott.

Amikor elindult, azt mondta: „Éppen ahogy lecseréljük az öreg ruhánkat egy újra, ugyanígy a dzsíva, vagyis egyéni lelkünk elhagyja az öreg testet, és egy újba költözik. Ezt hívják lélekvándorlásnak. Nem végnek hívják. Az élet nem ér véget testünk elhagyásával, mert az élet örökkévaló.” Ezt mondta, és ebben kell hinnünk, hiszen ez az, amit a Bhagavad Gíta is mond, s amit az Upanishádok és a Védák tanítanak.  Ezt hagyta ránk Sri Swami Satyananda.

Hari Óm