Swami Satyananda Saraswati
Szatszang, Rikhiapíth, 1997. szeptember 13.
Thaiföldön van egy hagyomány, mely szerint egy darabig mindenkinek szerzetesi életet kell élnie. Mi ennek az oka?
Thaiföldön minden buddhistának egy ideig szerzetesi életformát kell felvennie. Levágatja a haját, géru ruhát visel, alamizsnáért könyörög, a földön alszik, és monostorban él. Ez érvényes minden buddhistára, hercegre és koldusra egyaránt.
Én is éltem alamizsnán. Nekem ez nem volt szükséges, de szándékosan vállaltam, hogy alamizsnát koldulok 4-5 éven keresztül. Ezt tettem, mert erre volt szükségem mentális fejlődésem és mentális egészségem érdekében. Bármit is értem el az életben, ennek az életmódnak tudom be. Teljességgel szükségtelen volt számomra a koldulás, mivel igényeim korlátozottak voltak, és nem volt sem családom, sem gyermekem. Miért is kellett volna alamizsnát kérnem? Benáreszben, ahol voltam, az ember soha nem éhezik, mégis a koldulás, és éjszakára egy dharamshálában, egy fa alatt vagy valaki házának verandáján megpihenni olyan visszahatással van az elmére és a testre, hogy az ember mentális és spirituális élete emelkedetté válik.
Nem tudom, hogy mikor és hogyan kezdődött, de ez a fajta kéregető életmód a világ valamennyi vallásában elő van írva. Megvan a keresztényeknél, a muzulmánoknál, a buddhistáknál és a dzsainistáknál is. Én Afganisztánból Burmába vándoroltam. Amikor csak volt pénzem, vonattal utaztam. Az ember Benáreszbe jegy nélkül is elutazhat. Akkoriban a szádhuk sok támogatást kaptak. Ma ez már nagyon nehéz. 1945-ben sokat jöttem-mentem Afganisztánban, Baludzsisztánban, stb. Asszamban elefánton utaztam. Madhya Pradéshben az adivaszik, törzsi emberek között éltem, olyan helyeken, ahol nem voltak utak, és amelyek még biciklivel sem elérhetők. Tehénistállókban aludtam. Az adivaszik nagyon szegények voltak. Az egyikük egérlevessel etetett két hónapon át, és én nem tudván mi az, megittam. Éppen csaturmasz-omat (esős évszak miatt egy helyben maradás – a szerk.) végeztem Basztarban. Gurudzsim egyik tanítványa volt az adófelügyelő ott. Mikor egy magányos, félreeső hely után érdeklődtem nála, az adivaszik falujába vitt engem, hogy visszavonult életet élhessek. A kunyhóknak ott csak egy nagy szobája volt. Minden ott zajlott le. Mindnyájan ugyanabban a szobában aludtak, sorban. Én is abban a sorban aludtam, velük együtt. Nap közben egy fa alatt üldögéltem egy gyékény szőnyegen. Házigazdám rizst és egérlevest hozott nekem. Két hónap elteltével jött az adófelügyelő, hogy visszavigyen engem. Neki ugyanazt az ételt szolgálták fel. Megkérdezte az adivaszit, hogy mi az, és megtudta, hogy egérleves. Meg voltunk döbbenve, de a leves semmilyen ártalmas hatással nem volt rám. Akkor fogtam fel a szegénységüket, mely miatt nem tudtak jobbal szolgálni. Meg voltam lepődve, mikor úgy találtam, hogy a leves nem támadta meg sem a testemet, sem az elmémet. Oly sok ilyen eset volt kéregető életem során.
A szegénység, a koldulás választása terápia. Megszünteti a betegséget. Nem a szegénység, hanem az általa okozott nyomor az átok. A szegénység akkor átok, mikor a gyötrelmeit érezzük. A Mahábhárata elbeszéli, miként indult meg Dronacsárja szíve olyannyira, hogy hűsége elfordult a Pándaváktól a Kauravák felé, látván fia, Ashvatthama arcán a legnagyobb csalódást, mikor megtagadták tőle a tejet. Mikor feleségünk vagy szüleink valamilyen nélkülözésről panaszkodnak, az mardossa a szívünket. Még engem is megérintett volna, ha lett volna gyerekem és feleségem. Nem volt senki, aki nekem szemrehányást tett volna, amiért nem keresem meg a megélhetéshez szükségeseket, és így boldog voltam. Mindazonáltal láttam, milyen boldogtalanok az emberek, a gazdagok és a szegények is. Akiknek nincs pénze, boldogtalanok a nélkülözés miatt, akiknek meg van, azok meg amiatt, hogy nincs több. Ezek az emberek egyre kapzsibbak és boldogtalanabbak lesznek. Minden szent – Jézus, Buddha, Gandhi – koldus volt. Nietzsche, a nagy politikai filozófus, nyomorgott. Van még egy csomó hasonló példa. Ramanudzsam, a nagy matematikus, nem kezelt tüdővészben halt meg.
A túl sok pénz szintén betegséget okoz, mert magabiztos önteltség, hamis biztonságérzet jár vele, ami mértéktelen élvhajhászáshoz vezet. A mértéktelen élvezet pedig gyenge egészségi állapotot, rossz hírnevet hoz magával. Félünk az adóhatóságtól is. Minden, ami boldoggá tesz minket és kényelmes, félelembe és aggodalomba van csomagolva. Ezért a pénz ahhoz kerüljön, aki ezt mások jólétére fordítja. Keressen akár rúpia-milliókat, mégsem formál jogot rá. Magát vagyonkezelőnek tekinti.
Van egy történet Mahátma Gandhiról. Felesége, Kaszturbai egyszer talált egy négyannás érmét a padlón az ásramban. Akkoriban négy anna nagy érték volt. Felvette, és játékot vett belőle az unokáinak. Gandhidzsi megtudta, és elvesztette önuralmát. Megmondta feleségének, hogy a pénz az intézményé, nem az övé (mármint Gandhié), még akkor sem, ha neki adták. Azt is mondta, hogy nem használhat másik szárit, míg maga nem sző egy újat. Az ásram hivatalos közlönyében, a Haridzsan Patrikában írt is erről az esetről, „Sikkasztás a Gandhi családban” címmel.
Ha egy ember jövedelmének egy részét a családja, egy részét a társadalom számára teszi félre, egy részét pedig azoknak, akik a szegénységi küszöb alatt élnek, akkor az sem számít, ha egész vagyont halmoz fel. Ez nem okoz bűnt. A pénz szétosztása indokolt, mert a pénz, amit az ember megkeres, végül is a társadalomtól kerül őhozzá. Így tartozunk vele a társadalomnak. A társadalom oktat és alkalmaz minket, házat épít nekünk, megteremti a törvény és a rend szociális rendszereit, felállítja a kommunális szolgáltatásokat, és fenntartja biztonságunkat. Mindezek következtében adósai vagyunk a társadalomnak. Ezt hívják szociális adósságnak.
Mindenki ötfajta tartozást kell, hogy megfizessen. Az első a szociális adósság. Aztán ott van az az adósság, amivel mentorainknak és oktatóinknak tartozunk, akik hozzá járulnak értelmi növekedésünkhöz. További adósság az, amivel a társadalom szegényeinek és elesettjeinek tartozunk. A szent ember valamennyi tartozását visszafizeti, mint tette ezt például Teréz Anya. A szentséget nem egyetemi fokozat vagy végzettség módjára osztogatják. Azokat hívjuk szenteknek, akik visszafizetik ezeket az adósságokat. Szent az, aki magát, és mindenét, amije csak van, azoknak szenteli, akiknek nincs senkijük, aki törődne velük, a senki által nem szeretetteknek és az árváknak. Magát Istent is ilyennek mondják. Ő Az, aki menedéket ad a szerencsétleneknek, a senki által nem szeretetteknek. Ő dínabandhu, a szegények barátja. Ő dínanath, a szegények Ura. Ő díndajal, aki könyörületes a szegényekhez.
Ha minden pénzes ember követi a hozzájárulás, a szükséget szenvedőkön való segítés törvényét, akkor a pénz nem káros. Akkor nem kell aggódnunk pénz miatt. A pénz csak akkor okoz pusztítást, mikor önös célra, kapzsi fogyasztásra és határtalan érzéki élvezetre használják. Én nem kritizálom a pénzt, mint olyat. És nem ítélem el a szegénységet, mint olyat. Én csupán az általa okozott nyomort és szenvedést kifogásolom; máskülönben a szegénység pozitív minőség. Hasonlóképpen: a jómód áldás és átok is egyszerre.
Forrás: Yoga magazine, 2008. július