Swami Hrishikeshananda Saraswati
Az élet a halál felé halad, azonban hétköznapi életünkben ennek nem igazán vagyunk tudatában. Csak amikor e tény az elmében teret nyer, akkor bukkan fel sok transzcendentális kérdés, az állandó fejlődési folyamatnak köszönhetően. Valószínűleg ekkor keresünk egy Gurut, aki segíthet transzcendens utunkon. Miután megtaláltuk őt és beavatást nyertünk, útmutatását kérjük. Ekkor kezd kiépülni a ”Guru-tanítvány” kapcsolat és ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy szolgáljuk őt fizikai formájában, vagy azt reméljük, hogy ásramjában vele lehetünk, vagy az a célunk, hogy legjobb képességeink szerint szolgáljuk őt.
Különböző okok miatt ez nem mindig lehetséges mindannyiunk számára. Ezért a másik alternatíva, ami egyaránt fontos, az az, hogy dolgozunk a Guru küldetéséért. Ez épp olyan jó, mint őt szolgálni. Néhány embertől eltekintve nekünk, a többieknek, akik mi magunk nem tudunk a Guru ásramjában élni, jobb, ha dolgozunk az ő küldetéséért, azért hogy elérjük az élet legmagasabb betetőzését – a megszabadulást vagy móksát.
Lehetséges, hogy nem érzékeljük őt „indríjáinkon” (érzékszervek) keresztül, ám ez nem jelenti azt, hogy ő nincs jelen. Ő mindig velünk van, mivel a „mantra diksa” (mantra beavatás) fonalán keresztül hozzákapcsolódtunk és nagyon is jól érezhetjük lényét, ha sikerül magunkba néznünk. Mivel, azonkívül, hogy a spirituális valóság őbenne összpontosul, kozmikus spirituális valósága van, amely áthatja az egész univerzumot. Tehát, a lényeg az, hogy a Guru küldetését szolgálni annyi, mint a Gurut szolgálni, és a Gurut szolgálni annyi, mint Istent szolgálni, mert a Guru a híd köztünk és Isten között. Csendes szolgálatunkon és a Guru felé való odaadásunkon keresztül megtapasztalhatjuk Istent önmagunkban, ami az emberi élet célja.
Ahhoz, hogy ezt jobban megmagyarázzuk, néhány kapcsolódó dologra illő összpontosítanunk, megismernünk a „purusarthák” fogalmát (létünk négyfajta célja), nevezetesen: dharma, artha, káma és móksa. A „dharma” az „etikai törvény”, az „artha” az „anyagi szükséglet”, a „káma” az „érzelmi szükséglet” és a „móksa” a „spirituális cél”.
Habár minden élet végső célja a móksa, a dharma, az artha és a káma szükséges járulékos tényezők, amelyek Isten felé a társadalommal kapcsolatos háromféle emberi megközelítési módot jelzik. Mindezen szükségletek a szisztematikus fejlődésünkért, a különböző életszakaszokban egyenlően fontosak. Emiatt, azért, hogy elérjük a móksát, nem tagadhatjuk meg a dharmát, arthát és kámát.
Ez az, amiért a régi idők bölcsei és risijei megalkottak egy rendszert az egyén életének szabályozására, amely a „négy életszakaszként” ismert. Ezek a brahmacsarja (tanulókor), a gríhászthá (családfenntartó), a vánaprászthá (erdőlakó) és a szannjásza (lemondott életmód), amelyek célja a négyféle fegyelem kifejlesztése – „vivéka” (megkülönböztetés), „vajrágja” (nem ragaszkodás), „szad-számpáti” (virtuozitás) és „mumuksutva” (a megszabadulás keresése) – így elménk stabillá és derűssé válik.
Ezek az életszakaszok egymástól függenek és fejlődésünkhöz mindegyik egyenlően fontos. Habár a végső cél, vagy végső feladat a szannjásza, az emberi lények szisztematikus növekedése érdekében mindegyik és minden egyes életszakasz egyenlően fontos.
Hozzuk összefüggésbe a „purusarthákat” a négy életszakasszal. A brahmacsárjá (tanulókor) szakaszban a dharma (etikai törvény) játszik fontos szerepet, míg a gríhásztha (családfenntartó) szakaszban az ember képes betölteni a káma (érzelmi – ) és az artha (anyagi – ) szükségletét. Az ezt követő időben a vánaprasztha (erdőlakó) és szannjásza (lemondott életmód) szakaszok szolgálják, hogy a móksa irányába dolgozzunk. Olyan módon kell élnünk, a legalsóbb fizikai szinttől kezdve a legmagasabb spirituális állapotig, hogy az élet egyszerűen egy folyamatos emelkedés legyen a tökéletesség felé. Ami a fizikai, mentális és érzelmi fejlődést illeti, itt minden egyes szakasznak létfontosságú szerepe van.
Ez az életigazság az oka annak, amiért az ősi bölcsek és risik megalkották az élet négyrétű rendszerét, azért, hogy fizikai vágyainkat spirituális fegyelemmé és végső szabadsággá alakítsák át. Tehát azt lehet mondani, hogy nem mindig a végső céllal, hanem inkább a végcéltól messze kezdünk dolgozni, és fokozatosan közelítjük meg azt.
Ezért biztosan megállapíthatjuk az igazságot e mondás mögött „Egy az Isten, egy a Guru, egy a Küldetés” – és azáltal, hogy a Guru küldetéséért dolgozunk, nem kétséges, hogy megtapasztalhatjuk Istent, ami az élet végső lényege.
Yoga magazin, 1993. január