A szintézis jógája

Swami Sivananda tanításainak leglényegesebb pontjai, melyek hitvallásává, küldetésének szimbólumává és az emberiségnek szóló üzenetté váltak, néhány egyszerű szóban összefoglalhatók: „Szolgálj, szeress, adj, meditálj, ismerd fel (az Önvalót), légy jó, tégy jót, légy kedves, légy könyörületes. Kutasd, hogy ’Ki vagyok én’, és megismered az Önvalót.” E pontok alkotják az ember spirituális fejlődését adó teljes rendszer alapját, mely egyesíti magában a modern ember mindennapi életéhez szükséges összes jógát.

Sok más jógi a jóga csupán egyetlen formáját pártolja, pl. rádzsa, gjána, bhakti vagy krijá jóga. De Swami Sivananda merészen integrálta az összes jógát és létrehozta a szintézis jógáját vagy másképp az összegző jógát, így az ember személyisége teljes egészként fejleszthető anélkül, hogy bármely oldal alul- vagy túlfejlesztve lenne. Valamennyi jóga kétségtelenül ugyanahhoz a végső célhoz vezet, de ezek helyes kombinációja folytán a törekvő a napjának minden percét aktív spirituális szádhanaként tudja hasznosítani.

A tényleges motiváló tényező, ami arra inspirálta Swami Sivanandát, hogy ötvözze a különböző jógákat, az emberi természet három szinten is beható ismerete volt. Tudta, hogy (1) minden lény a megvilágosodás irányába fejlődik; (2) az emberi természet különböző típusú alkatokból áll össze, melyeknek mind kifejezésre kell jutniuk a fejlődés során; és (3) az emberi természet kibontakozása nem történhet meg a jóga mindössze egyetlen formájának alkalmazásával. Mindegyik jóga támogatja a többit, és mindegyik egy másik kiinduló pontjává válhat.

Sri Krishna volt az, aki elsőként fejtette ki ezt az igazságot a Bhagavad Gítában (18: 54-57). Krishna elmagyarázza, hogy „Az Önvalót felismerni minden lényben, bölcsesség (gjána); az Önvalót szeretni, odaadás (bhakti); az Önvalót szolgálni, cselekvés (karma). Mikor a gjána jógi eléri a bölcsességet, odaadással és önzetlen cselekvéssel lesz megáldva. A karma jóga szellemi természetének spontán kifejeződésévé válik, mivel mindenben az Önvalót látja.”

Négy jóga vagy egy?

Swami Sivananda összegző jógarendszerében a négy jógafajta, vagyis a karma, a bhakti, a rádzsa és gjána bonyolult módon kapcsolódik és keveredik össze, és az emberi természet különböző aspektusainak ad kifejezést. A dinamikus vérmérséklet a karma jógán keresztül fejeződik ki. A bhakti jóga kielégíti az érzelmek és odaadás iránti igényt. A rádzsa jóga az emberben lévő misztikus aspektust fejezi ki, és a gjána jóga az intellektuális vetületről szól.

Végső soron valamennyi út egybe fut össze. Swami Sivananda számára: „A szolgálat a szeretet kifejeződése. A tudás szétszórt szeretet, és a szeretet koncentrált tudás. A karma jógát mindig ötvözni kell bhakti és gjána jógával. A bhakti jóga a karma jóga megvalósulása. A gjána jóga a karma, a bhakti és rádzsa jóga megvalósulása.” Rendszere olyan volt, mint egy épület szerkezetének a tervrajza. Minden elem lényegi része volt az egész szerkezetnek. Így az egész építmény a karma jóga alapjain nyugszik, mely a bhakti jóga talajába van ágyazva. A rádzsa jóga a felépítmény és a gjána jóga adja a kupolát.

Legyen mindenre időd

Nem a szélsőséges élet, az aszkézis vagy a korlátoltság az, melynek segítségével az ember eléri az Önvaló dárshanját. Sokkal inkább befogadó, érzékeny elmével a középutat követve, tudjuk elérni a célt. Swami Sivananda elmagyarázza, hogy nem az biztosít erkölcsi és isteni erényeket, vagy tesz jógivá, bölccsé, hívővé, szentté vagy tökéletes emberré, ha „meztelenek vagyunk és csapzott, gubancos a hajunk; ha mozdulatlanul ülünk padma vagy sziddha ászanában; ha ním leveleken, krumplin, írón és gyümölcsön élünk; ha mindenféle ruházat nélkül közlekedünk télen; vagy ha a Himalája elhagyatott barlangjaiban élünk”. Ehelyett az összes fajta jóga végzése, a nap minden egyes pillanatában, ez jelenti a megvalósítást. Maga az élet válik szádhanává.

Szükségtelen mondani, hogy egy átlagember nem tud órákon át ülni és meditálni, és elmélkedni a végtelenen, mint ahogy nem tud napi 24 órán keresztül teljes odaadást érezni a Legfelsőbb iránt. Ugyanígy lehetetlen számára, hogy szüntelenül részt vegyen a cselekvésekben anélkül, hogy megállna pihenni és elmélkedni. Ezért mindenből csak egy keveset véve, és mérsékelten használva, termethetünk egyensúlyt és harmóniát. Ez a témája Swami Sivananda „A Kevés dalának” (Song of a Little)

„Egyél egy keveset, igyál egy keveset, aludj egy keveset;
Keveredj egy keveset, mozogj egy keveset, szolgálj egy keveset, énekelj egy keveset;
Dolgozz egy keveset, pihenj egy keveset, tanulj egy keveset, imádkozz egy keveset;
Végezz egy kevés ászanát, egy kevés pránajámát, elmélkedj egy keveset, meditálj egy keveset;
Végezz egy kevés dzsapát, énekelj egy kevés kirtant, írj egy kevés mantrát, vegyél részt egy kevés szatszangon.
Mindenből egy keveset csinálj; így lesz mindenre időd. Így könnyen elérheted az Istenre való ráébredést, és mentes leszel minden félelemtől.”

Iránymutató a szádhanához

A tökéletes életvitel kialakításához Swami Sivananda három alapvető iránymutatást ajánlott, melyek segítik a törekvőt, hogy kitartson a szellemi úton. Mindhárom mögött ugyanaz a háttér gondolat húzódik meg: a Brahmanon, az egyetemes Lényegen összpontosított tudatosság. Ez az a központ, mely körül valamennyi szádhanának forognia kell.

Folyamatos emlékezés Istenre

Az első irányelv a bhakti jóga gyakorlatára összpontosít. A tanítvány a Legfelsőbb Lényre irányuló tudatosságot teszi ideáljává. A tanítvány akár alakban, akár alak nélküliként képzeli el Őt, az eszménykép csak a folyamatos emlékezésen keresztül fog megnyilvánulni. Krishna ezt javasolja a Gítában (12:8): „Rögzítsd elméd Rajtam, és értelmedet egyedül Bennem alapozd meg; ettől kezdve Bennem fogsz lakozni, efelől nincs kétség.”

A mindennapi élet során állandóan fel lehet idézni a bhakti attitűdjét, és az összes cselekvést, karmát úgy végrehajtani, hogy a tudatosság folyamatosan a Legfelsőbben nyugszik. Ettől eltekintve, Swami Sivananda két másik fontos gyakorlatot is hangsúlyozott: a dzsapa jógát és a szankirtant. A dzsapa a Tökéletes (az Abszolút) nevének vagy az illető személyes mantrájának szüntelen ismételgetése. Ez „megtisztítja a szívet, stabilizálja az elmét, elpusztítja az életet és halált, elégeti a bűnöket és felperzseli a szamszkárákat, megszünteti a ragaszkodást, indukálja a vairagját, kiirtja a vágyakat, félelem nélkülivé teszi az embert, megszünteti a káprázatot és a legmagasabb békét adja.”

Ezen követelmények teljesítéséhez Swami Sivananda azt javasolja a szádhakának, hogy keljen másfél órával napkelte előtt, a brahmamuhurtának nevezett időszak alatt, és végezzen dzsapa meditációt. Különösen felkeléskor és lefekvéskor gondoljon Istenre, és énekelje annak nevét. Legyen nála egy dzsapa mála a zsebében vagy a nyakában olyan esetekre, mikor az elme esetleg tétlenül maradna.

A másik fontos gyakorlat a szankirtan, vagyis Isten nevének éneklése átéléssel, szeretettel és hittel. Persze Istenre itt most nem vallási értelemben utalunk, hanem a kozmikus Önvalóra vonatkozik, mely sokféle alakot ölthet. A kirtan volt Swami Sivananda egyik kedvenc ellenszere a szenvedésre, erre a modern kori népbetegségre. Azt állította, hogy a Káli-júgában ez a legkönnyebb módja az Isten-tudatosság elérésének. A kirtan örömet szerez az elmének, és egyúttal tisztítja a szívet is.

A napi cselekvések átszellemítése

A második irányelv arra biztatja a tanítványt, hogy napi életének megszokott világi eseményeit alakítsa át spirituális szádhanává. A karma jóga attitűdjével minden tett az Önvaló kifejeződésévé válik, és nem az én gazdagítására tett kísérlet marad csupán. Swami Sivananda azt mondta, hogy érezzük: „eszköz vagyunk az Úr kezében, és az érzékek (indríják) az Övék. Ismételjük ezt a szöveget: ’A Tiéd vagyok, minden a Tiéd, legyen meg a Te akaratod’.” Ez maga után vonja a karma jóga automatikus végrehajtását, és ezzel együtt a cselekvő érzetéről és az érzéki kielégülésről való lemondást is. A Gíta ismételgeti ezt a tételt:

„Az ember nem nyeri el a cselekvéstől való szabadságot anélkül, hogy belekezdene a cselekvésbe, és nem éri el a tökéletességet pusztán a cselekvésről való lemondással. (3:4)

Aki, uralván az érzékszerveket és az elme cselekedeteit, és ragaszkodás-nélküli marad, az ezeken a szerveken keresztül megkezdte a cselekvés jógáját, az a kitűnő, Ardzsúna (3:7)

Ezért Rajtam, mindenek Önvalóján rögzítve elmédet, Nekem ajánlva minden tettedet, megszabadulva minden reménységtől és birtoklástól, és kigyógyulva a mentális lázból, harcolj (3:30)”

A napi házi kötelezettségekben elért tökéletesség ekképpen megzabolázza az önző egót, és elvezet a lemondáshoz (szannjásza). Sivananda ebben a tekintetben hangsúlyozta egy szervezett és megvalósítható napi szádhana program végrehajtásának és a napi fejlődés spirituális naplóban való rögzítésének fontosságát. Azt javasolta, hogy a tanítvány először szánja el magát egy bizonyos mennyiségű pránájáma, dzsapa és ászana gyakorlására, és bizonyos erények és szokások kifejlesztésére. Ezek magukba foglalhatják az alvást és az ébredési időt, az étkezést és a böjtöt, a szent iratok tanulmányozását, stb. Aztán a naplóba be lehet jegyezni mind a sikert, mind a kudarcot, a szabályosság és nyugalom periódusait, és azok az időszakokat, amikor a negatívizmus eluralkodik az elmén. A naplót hónapokon keresztül újra lehet olvasni, és meg lehet becsülni az ember fejlődését.

A szintetikus jóga gyakorlójának helyesen kell megterveznie a napi rutinjait, hogy semmi idő ne menjen veszendőbe, és minden pillanatot a szádhana valamely elemének szentelje. Swami Sivananda különböző programokat dolgozott ki az ember pillanatnyi élethelyzetének függvényében. Egy átlagosan „elfoglalt ember” számára mindösszesen napi hat óra tényleges szádhanát javasolt. Ezt három óra hatha és rádzsa jóga gyakorlásra, és másik három óra önvizsgálatra, tanulmányokra és kirtanra osztotta. A nap többi része megmarad a háztartásban és az üzletben végzett karma jógára, így hat óra jut alvásra.

Az erények ápolása

Végezetül a törekvőnek rendelkeznie kell egy bizonyos szabályrendszerrel, mely fejleszti természetének pozitív oldalait, és az egóval való azonosulás megszűnéséhez vezet. A rádzsa jóga megadja ezt a keretrendszert a jáma, nijáma, koncentrációs és meditáció gyakorlatán keresztül. Az öt jáma: a nem-ártás, az igazságosság, az őszinteség, az érzéki örömöktől való tartózkodás és a nem-birtoklás. Az öt nijáma: a test külső és belső tisztasága, az elégedettség, a szigorú önfegyelem, az önvizsgálat és az önátadás Istennek. A jámákban és nijámákban elért tökéletesség a szamjámához, vagyis a tökéletes önkontrollhoz vezet, melyben az elme egyensúlyban van. Ezáltal a meditáció elmélyül és közelebb kerülünk belső lényünkhöz, aminek következtében fejlődnek az olyan erények, mint az alázatosság, a nagylelkűség és a könyörületesség. A gjána még tovább fejleszti ezeket az erényeket a belátás, a nem-ragaszkodás, az érzékek ellenőrzésének gyakorlatán, valamint a megszabadulás után heves vágyon keresztül.

Swami Sivananda összeállított egy húsz instrukcióból álló listát, melyet a Divine Life Society széles körben szétosztott valamennyi tagjának, és világszerte jógikus törekvők ezrei használták és használják. Felöleli a mindennapi élet valamennyi aspektusát, és mindenkit emlékeztet arra, hogy legyen karitatív, szolgálja a szádhukat, a szegényeket és a beteg embereket; legyen önbizalmuk, ne függjenek másoktól, és folytassanak minden értelemben egyszerű életvitelt. Swami Sivananda jóságot tanácsolt mindenkinek, hogy ne legyenek semmiképpen sértők vagy támadók, mindig az igazat mondják, és csak akkor beszéljenek, ha szükséges. A böjt és a szattvikus táplálkozás segít lenyugtatni az elmét és tisztítja a testet; a tisztátalan szokásokat, mint pl. a dohányzás, kerülni kell. Inspirációért és megértésért olyan szent iratokat olvassunk, mint pl. a Gíta vagy az Upanisádok.

Akadályok a szellemi úton

Swami Sivananda a következő három dolgot tartotta fő akadálynak és a zavarok okának ember spirituális életében: az alacsonyabb elme trükkjei; a mélységes ’én’-érzet, vagyis az egó; és az érzékszerveken keresztül kapott ingerekkel való azonosulás. Az első akadály, az alacsonyabb elme olyan, mint egy ellenőrizhetetlen, lármázó majom, és a legtöbb embert kibillenti csibész taktikáival. De ha ez ember csupán megfigyeli a játékait anélkül, hogy reagálna rá, az egy bizonyos idő után ellenőrzés alá kerül. Swami Sivananda az elmét „vadállatok seregletéhez” hasonlította, melyek „mindegyike saját természete szerinti hajlamát követi és a saját útját járja”. Vad hajlamai megbékítésére azt javasolja a törekvőnek, hogy „szádhana, meditáció, odaadás, önzetlen munka, bölcsesség és önvizsgálat megszakítás nélküli, félelmet nem ismerő, rendszeres gyakorlásával tisztítsa meg és felügyelje a nyughatatlan, izgága elmét.”

Másodsorban, az egóval, az „én-érzettel” való összekeveredés miatt az embernek olyan érzete támad, mintha a teremtés többi részétől különálló entitás lenne. Persze, a durva szinten a fizikai test elkülönült, és mindenkinek egyedi közvetítő közege van, hogy kifejezze magát a világban. De a tudatosság ennél jóval mélyebb; csak a mi tapasztalásunk az, ami korlátozott. Az intellektus, vagyis a buddhi hajlamos azonosítani magát a testtel és az elmével. Swami Sivananda elmagyarázta, hogy „az egó olyan, mint egy acélfal, mely elválasztja az embert a halhatatlan Atmától. Ez a világ az egó játéka. Ha képes vagy megérteni az egó természetét, meg fogod érteni az egész teremtés misztériumát… Vizsgáld tüzetesen és tanulmányozd az egó természetét.”

A harmadik akadály az érzékek csábítása. Csupán az érzékeken keresztül szerzett ismeretekkel való azonosulás az, ami fogva tart minket. Mindig kellemes érzeteket keresünk és kerüljük a kellemetleneket. Swami Sivananda emlékeztet minket arra, hogy mindkettő mindig létezik, így miért is ne fogadnánk el mindkettőt anélkül, hogy sóvárognánk az egyik után és elfutnánk a másik elől? A szigorú önmegtartóztatás szükségtelen. Swami Sivananda igazából azt írja, hogy „az elnyomás és az elfojtás szenvedélyes, féktelen és viharos reakciót vált ki, és az érzékek rettentővé válnak. Az érzékek erősek és féktelenek; ezeket okos módszerekkel, vizsgálattal és belátással kell apránként megfékezni őket.”

„Küszködj tovább türelemmel”

Ezért, ha megkezdted a szádhanát, állhatatosságra van szükség, hogy gyümölcsöző legyen. Mert rendszeresség nélkül az elme ellenőrizetlenné és ingadozóvá válik; a szabályozottság teszi rendszeressé, és ad szilárdságot az ember erőfeszítéseinek. Sivananda azt mondta: „A szádhanában a rendszeresség kiemelkedő fontosságú. Aki rendszeresen meditál, gyorsan eléri a szamádhit. Aki csak hébe-hóba cselekszik, nem tudja learatni erőfeszítéseinek gyümölcseit. A szádhana igazi gazdagság. Ez az egyetlen igazi és örök értékű dolog. Ahogy a vajat is csak a köpülés után kapjuk, ugyanígy, az Önvaló felismeréséhez végezd a szádhanát és az imádságot folyamatosan és a legkomolyabban.”

Óva intette a tanítványt, hogy maradjon higgadt, bármi is éri az úton. Egy rokona meghalhat, egy üzleti vállalkozása összeomolhat, vagy valamilyen pszichikus tapasztalat történhet vele. Bármi legyen is a helyzet, létfontosságú, hogy gondosan megvizsgáljuk az elmét és ne essünk áldozatul a bánatnak, a lustaságnak vagy a tudatlanságnak. A szádhana így válik automatikussá és fenntartóvá: „Ha valaki lelkesen végzi a szádhanáját, akkor lehetetlen olyan indokot találni, hogy miért ne csinálná; és ha szorgalmasan kitartasz a szádhanádban, ha rendszeres vagy, szisztematikus és pontos, sikert fogsz elérni.”

Az etika használata a spirituális szádhanában

A szintézis jógája talán idealisztikusnak és filozofikusnak tűnhet elsőre, de igazából rendkívül gyakorlatias, világosan elmondva, egy laikus is megértheti. Ez igazából egy etikai rendszer, vagy a spirituális élet szabályai, mely az alacsonyabb egónak és az alapvető ösztönöknek a magasabb elme tudatosságába történő átszellemítéséhez vezet. Tehát a spirituális etika a szádhana lényeges alkotórésze. Swami Sivanandát idézve: „Az etika az Önvaló bölcsességéhez vezet, ahol minden, sokféleképpen gyakorolt kötelesség eléri a végső, kielégítő célját.”

Mindazonáltal a végső cél elérése után az ember elkerülhetetlenül eljut arra a felismerésre, hogy „a morális elvek nem abszolútak; van egy állapot, mely meghaladja az erkölcsi megkötéseket. Ezzel együtt az erkölcsi törvényeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Minden kötelezettség, az otthoniak, a társadalmiak és ehhez hasonlók, csupán viszonylagosak. Minden lény legvégső és legfőbb kötelezettsége az igazság elérése – Isten felismerése. Az összes kötelesség kimerítése teszi képessé az embert e legmagasabb kötelességre.”

Gyakorolni a prédikáltakat

Swami Sivananda számára mindez nem csupán filozofikus etika volt; hanem igazi valóság, melyet főleg példákon keresztül tanított a tanítványai megvilágosodása érdekében. A szintézis jógája szádhana volt, melyet ő maga egész mindennapi életében gyakorolt. Ő valóban kifejlesztette lényének minden részében Siva valamennyi isteni tulajdonságát, és szétsugározta az egész világmindenségbe. Siva szeme olyan anyagból készült, mely mindenben meglátja a jót. A kezéből áradó erő szeretettel és könyörületességgel szolgál. Közvetlen példája inspiráljon még sok tanítványt és vezesse őket szellemi útjukon, keresésük során.

Yoga Magazin 1981.szeptember