Swami Sivananda
A szabadság az ember vele született joga. A szabadság halhatatlanság. A szabadság tudás, béke és boldogság. Tudatosan vagy tudattalanul, szándékosan vagy akaratlanul, de mindenki próbálja megtalálni ezt a szabadságot, legyen az akár nemzetek küzdelme a csatatéren vagy egy lopás, melyet a szükségtől való megszabadulás motivál. Lábunk minden mozdulata a szabadság irányába mutat. Mindenkiben van egy veleszületett erős belső késztetés a függetlenné válásra. Senki nem akarja, hogy mások kívánságai irányítsák. Az embernek azért vannak ilyen érzései és vágyai, mert az ember a halhatatlan lélek, az átman, melynek nincs vetélytársa, mely a belső uralkodó, mely az egész univerzum fenntartója. Valóban, mi vagyunk ez az átman. Minden szívben ott a függetlenség iránti vágy, ez a mindent elpusztító szenvedély a szabadság után.
A szabadság az örökké szabad lélek legigazibb természete. A szabadság a lélek attribútuma, velünk születik. Semmilyen erő, semmilyen ismert emberi szerkezet nem tudja elnyomni ezt a vágyat. A szabadság lángja örökké ragyogóan ég. A móksa, vagyis a szabadság a legvégső cél. Az emberek a test, az érzékek, a tudat, a kényelmi kellékek, az étel és a divat rabszolgáivá váltak.
A szabadság a tudat és az anyag szolgaságától való függetlenedés. A beszéd szabadsága nem szabadság. A gondolat szabadsága nem szabadság. Céltalanul jönni-menni, nem szabadság. Tenni, ami csak jól esik, nem szabadság. Sok mindennel bírni, nem szabadság. Kényelmes életet élni, nem szabadság. Mérhetetlen gazdagsággal rendelkezni, nem szabadság. Leigázni nemzeteket, nem szabadság. A felelősséget csökkenteni, nem szabadság. Megtagadni a világot, nem szabadság. Az anyagi függetlenség nem fog tökéletes boldogságot adni. Kenyér és lekvár nem adhat igazi boldogságot. A világ ilyen kis dolgai nem tudnak örök élvezetet biztosítani. Az igazi szabadság: szabadság a születéstől és a haláltól, szabadság a karma kötelékéből, szabadság a testtől való függéstől, szabadság az egoizmustól és a vágyaktól, szabadság a gondolatoktól, a szeretem és nem szeretem-től, szabadság a testi vágytól, a dühtől, a kapzsiságtól, és így tovább.
Az igazi szabadság a legfelsőbb Énnel való azonosulás. Az igazi szabadság az Abszolútba való beleolvadás. Szabadság a lelki függetlenségben, a vágytalanságban, a tudattalanságban. A vágyak kiirtása és kioltása a legmagasabb boldogság magasztos állapotához és a tökéletes szabadsághoz vezet. Az ember vágyaival, ragaszkodásával, egoizmusával és sóvárgásával maga hozza létre saját rabszolgaságát; és az ember felszabadulás után kiált. A ragaszkodás mája leghatékonyabb fegyvere. Az ember soha nem jönne erre a világra, ha nem lenne ragaszkodása. Az első ragaszkodás rögtön a fizikai testtel kezdődik. Aztán felbukkan az összes többi ragaszkodás is. Az Én azonosulása a testtel kiterjed azokra is, akik kapcsolatban vannak a testtel, például a feleség, a gyerek, a ház, az apa, az anya, a nővér stb., és a gond százszorosára növekszik. És a gondjukat akarjuk viselni mindezeknek az embereknek. Ezeknek a gondoknak és aggodalmaknak soha nincs végük. Ahogy a selyemhernyó és a pók saját nyálából megalkotja a saját maga elpusztítására szolgáló szövedéket, úgy teremti az ember saját tudatlanságával a gondokat és aggodalmakat saját maga megsemmisítésére.
Az elme játéka
Az elme az okozója mind a szolgaságnak, mind az üdvösségnek. Az elmének két aspektusa van: megkülönböztető és képzeletet alkotó. A megkülönböztetés felszabadítja az elmét a szolgaság alól, és megvalósítja a móksát. A képzelet hozzáköti az elmét a világhoz. Az elme köti az embert a világhoz. Ahol nincs elme, ott nincs szolgaság sem. Ahol nincs „én” vagy egoizmus, ott a szabadság. Ahol van „én” vagy egoizmus, ott van szolgaság is, van születés és halál. Szolgaság az, amikor az elme ragaszkodik egy tárgyhoz vagy egy érzékszervhez, és szabadság az, amikor az elme nem ragaszkodik. Szolgaság az, amikor az elme vágyik valamire vagy bánkódik valami miatt, visszautasít vagy elfogad valamit, haragot vagy boldogságot érez valami miatt. Szabadság az, amikor az elme nem vágyakozik, nem utasít el és nem fogad el, nem érzi magát sem boldognak, sem haragosnak. A felszabadulás az egótól és annak vágyaitól és az érzéki sóvárgástól való megszabadulás.
Az elme hidat képez az anyag és a tiszta lélek között. Menjünk át ezen a hídon. Ellenőrizzük az elménket. Így el fogjuk érni a szabadságot. Megszabadulunk a születés és halál nyűgétől. Az „én”, „te” és „ő” közötti különbség tétel eltűnik. Megszűnik az összes szomorúság, bosszúság, nyomorúság, baj, fájdalom. Aki legyőzte az elmét, bármit megtehet. Oda tud menni, ahova csak akar. Olyan szabad, mint levegő. Boldogsága, szabadsága és békéje minden kötöttség nélküli. Ismerjük meg igazi, isteni természetünket. Jöjjünk ki ebből a földi kerékvágásból. Oroszlánok vagyunk, nem birkák. Császárok vagyunk, nem koldusok. Isten gyermekei vagyunk, nem nyápic, gyenge emberek, akik hozzá vannak kötve ehhez a múlandó világhoz. Gondolunk a testünkre, az ételünkre, a családunkra, a gyerekeinkre, a barátainkra, stb., de nem fordítjuk az elménket befelé, hogy kitaláljuk, mi van ott belül bennünk. Azt hisszük, hogy testünk – ez a köteg hús és csont – valóságos, és erre az alapra építjük fel életünk ambícióinak és cselekedeteinek egész fellegvárát. Összetévesztjük az árnyékot az anyaggal. Megelégedtünk a felszínes dolgokkal. Habár fel vagyunk ruházva a gondolkodás képességével, nem akarjuk használni ezt az erőt a halhatatlan Én felkutatásában. Otthagytuk átman drága ékszerét, és egy darab üvegcserepet fogtunk meg helyette. Hát nem esztelen cselekedet ez?
Ismerjük fel, és tudatosítsuk igazi, isteni természetünket. Tudatlanságunk miatt összetévesztjük a testet átmannal, és megpróbálkozunk azzal, hogy ne legyen vetélytársunk a fizikai testet illetően, az üzletben, a főiskolán, a játékokban, vagy ténykedésünk bármely területén. Átman mivoltunk felismerésével az egész univerzum legfőbb kormányzói, abszolút uralkodói lehetünk. Ezért ébredjünk tudatára ennek a csodálatos átmannak, és legyünk a három világ igazi, hatalmas urai.