Swami Sivananda többféle értelemben volt egyedülálló, ami India szellemi horizontján a legelőkelőbb helyre jogosítja őt. Akár fizikai megjelenésében, akár értelmi képességeiben vagy spirituális kiválóságában párját ritkító volt. De életét leginkább az a mód fémjelezte, ahogy a világ minden sarkában élő számtalan emberre kézzelfogható hatást gyakorolt. Ez a hatás áttört minden, ember által emelt faji, vallási és bőrszín, ország, nem, sőt politikai rendszer vonatkozású akadályt. A huszadik század talán egyetlen szentje sem volt személyes kapcsolatban annyi követővel, mint Swami Sivananda.
A küldetés tudatosodása
Swami Sivananda Malajziában dolgozó orvosként első kézből tudta megfigyelni a modern életet, így teljes mértékben ismerte az emberek örömét és bánatát, és azonosulni tudott problémáikkal és zavaraikkal. Így aztán meg tudta kedveltetni magát mindenkivel és szavainak tekintélyt szerzett.
Mindazonáltal mikor Swamiji elhagyta Malajziát, hogy megkeresse a világi cselekvések mögött meghúzódó örök igazságot, és mennyei tapasztalatokat, fogalma sem volt arról a küldetésről, melyet Isten szánt neki, hogy megvalósítsa. Még akkor is, mikor felvette a szannjászát, és a legnagyobb aszkézist gyakorolta, Istent szerette volna felismerni, és Benne megpihenni. Sivananda szádhanája alatt még csak egy pillanatra sem álmodott arról, hogy ásramot nyisson, vagy egyesületet alapítson.
De valamikor 1930 körül égető vágy ragadta el Swamijit, hogy szolgálja a szenvedő emberiséget. Ekkor történt, hogy visszajött elvonultságából, és elvegyült a tömegben. Isteni elragadtatottság ült az arcán, mely hipnotikus hatást váltott ki, és ezáltal emberek ezreinek szívét tudta megnyerni. De hogy mikor és hol érte el a megvilágosodást, erre senki nem tudott rájönni. Ezt a titkot csak Swamiji és Isten tudta.
A küldetés kezdete
Noha Swamiji ellene volt, hogy ásramot indítson, mert szerette volna betölteni küldetését, mégis 1933. augusztus 24-én megalapította a Sadhu Sangh Swargashram-ot a Swargashram szádhuk (világtól elvonult emberek) felemelkedéséért és jólétéért, akik a lemondás (vairágja) szellemében elhagyták otthonukat és a lehető legrendetlenebb módon éltek.
1934-ben Swamiji négy tanítványával együtt átköltözött a Gangesz jobb partjára, és átmeneti menedéket talált a Ram Ashram düledező kunyhóiban. Attól a naptól kezdve, hogy saját tanítványaival, független szannjászinként megvetette a lábát a folyó jobb partján, Sivananda szolgálatra fordított élete páratlan lendületet vett. Heteken belül sikeresen szerzett meg némi földterületet egy ásram építése céljából. Az elején Swamiji csupán egy rendíthetetlen híve vállalkozott arra, hogy néhány kunyhót építsen a területen, de aztán mások is fokozatosan követték. Swamijit felbátorította ez a fejlődés, és tudatosodott benne az a küldetés, mellyel a Mindenható bízta meg őt.
De jellemző volt, hogy soha semmilyen egyéni akarat nem érvényesült. Tisztán az Ő akarata tükröződött. Sivanandaji örök bizodalma volt az oka annak, hogy mikor saját vágya szerint nem épített volna ásramot és nem fogadott volna el tanítványokat, és ezt ellentétben állt az isteni akarattal, soha nem állt ellen. Inkább nyugodtan és alázatosan elfogadott minden új helyzetet.
A Divine Life Trust és Society
Ismét csak az isteni akarat volt az, ami azt súgta Swami Sivanandának, hogy hozzon létre egy intézményt az emberek szellemi szükségleteinek gondozására és az egész ország spiritualizálására. Swamiji egy bejegyzett bizalmi vagyonkezelő társaságot (angolul: trust) akart alapítani erre a célra. Ez a vágya szinte azonnal megvalósult, mikor az Ambalai Körzeti Bíróság 1936-ban bejegyezte a Divine Life Trust-ot.
Sok ember akart csatlakozni, mert a vagyonkezelő a megalapítást követő első néhány évben végzett hasznos munkája inspirálta őket. De a trust csak korlátozott tagságot kínált, számszerűen 11 fő számára. Sivananda megalakította a Divine Life Society-t (Isteni Élet Társasága), hogy mindazok számára, akiket érdekeltek voltak a Divine Life-ban, lehetővé tegye, hogy egyazon zászló alatt dolgozzanak. A társaságot Lahorében jegyezték be 1939. április 16-án.
Az ásram növekedése
Így az ásram, Swamiji hatékony vezetése és irányítása alatt egyszerre három irányban is fejlődött.
Először is ez volt a Divine Life Society világközpontja, mely számos ágát irányította, segített Swamiji különböző írásainak kiadásában; szellemi megbízottakat küldött ki, hogy a világ különböző részein kísérjék a szádhakákat és segítsenek spirituális konferenciák megszervezésében.
Másodszor, a Sivananda Ásram menedékhelyül szolgált a keresők számára, és társadalmi szolgálatot nyújtott a szomszédságban élő embereknek.
Harmadjára és legfontosabbként, ez volt a Yoga Vedanta Forest Academy, mely képzéseket adott a szellemi keresőknek az Atma vidjában, vagyis az Önvaló tudományában.
Az emberek ámulattal figyelték az intézmény elképesztő növekedését ilyen rövid idő alatt. Sőt egyszer Swami Vishnudevananda a Kailash Ásramból még olyan megjegyzést is tett, hogy ’Sivananda a dzsungelt mangal-lá (csodálatos hellyé) változtatta’. De Sivananda alázatos volt, és nem tulajdonította magáénak, amit tett. Másrészről meg Swamiji kijelentette, hogy ’minden az Isteni tervvel szoros összhangban történik’.
Attitűd az ásrammal és a vendégekkel szemben
Noha a szervezet gyorsan növekedett, Sivananda soha nem vált függővé tőle. Több alkalommal kijelentette, hogy ha az összes ember el is hagyná, ő továbbra is alamizsnát koldulna azon a helyen vagy ott a házaknál, és a kunyhójában maradna. Éppen ellenkezőleg: ha emberek ezrei és milliói jöttek hozzá, kész volt kibővíteni az ásramot, és bármilyen méretben működni. Sivananda valójában közömbös volt. Mikor 1947 januárjában az ásram vagyona 3.000 rúpia értékben egy tűz martaléka lett, Swamiji nyugodt és békés maradt – ’Én átadtam magam az Úrnak. Tegye, amit akar.’
Egy másik tény e nagy szentet illetően, hogy míg maga igénytelen és egyszerű életet élt, addig másokkal szemben figyelmes volt. Modern épületeket épített a vendégei számára. Mikor hívők érkeztek messzi földről, hogy meglátogassák őt, Swamiji kötelességének érezte, hogy vendégei otthon érezzék magukat. Sőt, kenyeret, vajat, sajtot, stb. küldött nekik, hogy az étkezésben bekövetkező hirtelen változás ne legyen káros hatással az egészségükre. Néha jógáról szóló filmvetítést vagy valamilyen zenei programot rendezett, hogy egészséges időtöltést biztosítson nekik.
Röviden Sivananda kínosan pedáns és lelkiismeretes volt vendégei fogadásakor, mert számára a vendég Isten volt, és a vendégszeretet vallás. Ezen túlmenően minden interjúnál rendkívül pontos volt, kivéve, ha valamilyen súlyos betegség tartotta vissza egy rövid időre.
Szankirtan
A szatszangok estéin az ásram még színesebb volt, mint bármilyen más összejövetelkor. Dalok és színdarabok, szent iratok felolvasása, tanult emberek előadásai, bhadzsanok és kirtan; nagy volt a változatosság, és ezek képezték a szatszang lényegét. Bármi is volt a program, a mester jelenléte adta a legnagyobb örömöt és vidámságot, mert ő volt az, aki számított. A levegő csordulásig megtelt odaadással, mert a hívők Istent látták a Guruban, és a Guru Istent látta a hívőkben.
Kivételes alkalmakkor, mint pl. a Guru Púrnima vagy a Janmashtami (Krisna születésnapja) a szatszang jóval éjfél utánra is elnyúlt. A szatszang során Swamiji általában egy hagyományos kirtant énekelt az ő filozófiai dalai mellett, mint pl. ’Kezdd a napot Istennel, fejezd be a napot Istennel, töltsd meg a napot Istennel, éld a napot Istennel.’
Néhány ember kritizálta a mestert, mert egy szannjászin ásramban zajló szatszangba éneket és színdarabot vezetett be. De Swamiji elutasította a kritikát, mondván ’A zene nem szórakozás, hanem egy nagy megtisztító. Fejleszti a bhaktit, a szattvát és a koncentrációt.’ A zene ténylegesen bhakti jóga és szankirtan jóga. Így, míg a zene, a tánc, a bűvészet, az utánzás, a birkózás esetleg úgy tekinthető, mint olyasmi, aminek nincs helye semmilyen más spirituális összejövetelen, Swamiji számára ezek csupán ártalmatlan eszközök voltak, melyek felserkentik a csökkent szellemet, felvidítják a szomorú szíveket és nyugtatják a holtfáradt idegeket.
Az ásram irányítása
Ebben a szabadsággal, egyenlőséggel és testvéri együttérzéssel töltött, kedvező légkörben folytatódott a munka csendesen és gördülékenyen. Ott volt a Mandír ásram, a Bhajan terem, a Yoga Vedanta Forest Academy Press, az ájurvédikus gyógyszertár, a stúdió, az építési osztály, a levelező részleg, a könyvelő iroda, az Annakshetra (közösségi konyha) és sok más részleg, melyek mind bőséges lehetőséget nyújtottak a sok bennlakónak az önzetlen szolgálatra. Sivananda mindenkit munkára fogott kapacitásának és tehetségének megfelelően.
Sivananda az emberi természetet alaposan ismerőjeként igazgatta ásramját. Nagy figyelmet fordított az ásram munkásaira, és jó humorral bánt velük. Pontosan tudta, hogyan kell a különböző vérmérsékletű emberek kedvében járni, és kihozni belőlük a legjobbat. Mindenki energiáját, eszét és képességeit hasznosította, akivel csak kapcsolatba került. De soha nem parancsolt, csak kedveskedett az embereknek. A bennlakók úgy engedelmeskedtek neki, mintha meg lettek volna hipnotizálva.
Swamiji guruként tekintett tanítványaira, hanem úgy, mint egy Isten által küldött munkatársaknak látta őket, akik az ő isteni rendeltetésű küldetése során egy szellemi újjászületés elérése érdekében tevékenykednek. Sivananda nem ritkán a következő aláírással zárta tanítványainak szóló levelét: „Alázatos szolgád – Sivananda.” Swamiji így fejezte ki ezt: „Istennek van egy fő terve. Nekünk el kell játszanunk saját szerepünket.” Isten eszközének tekintette magát, és felnagyította még a legkisebb szolgálatot is, amit valaki esetleg a missziónak tett.
Így folytatta Sivananda a munkáját, írt, meditált, szolgált, szétosztotta az isteni irományokat, vendégeket fogadott, előadott, énekelt és dicsőítette Isten nevét. És Isten megadta neki mindazt az emberi erőforrást, pénzt és anyagiakat, melyekre szüksége volt az ásram működtetéséhez, és isteni küldetése beteljesítéséhez.
Jóllehet Swamiji maga azt mondta, hogy „az ásram mindig el van adósodva”, mégis úgy tartották róla, hogy soha nem szervezett utakat pénzgyűjtés céljából. Számára az ember volt a fontos, nem a pénz, kivéve, ha az az embert szolgálta. A mester nem alkalmazta a pénzügyi szakemberek elméleteit. Két dolgot tudott mindössze: a tudásnak el kell jutnia mindenkihez, és neki a viszonzás gondolata nélkül meg kell osztani másokkal, amije csak van.
Az ásram szolgálatai
Így az ásram, egy nagy vezető irányítása és felügyelete alatt szerényen szolgálta az emberek különféle szükségleteit, különösen a Muni Ki Reti környékén, ahol elhelyezkedett. Az intézmény sok éven keresztül egy, a kormányzat által elismert elemi iskolát működtetett. A napi éjjeli szatszang már önmagában is a helyi emberek felüdülését szolgálta. Továbbá a helybéli fiúk munkát kaptak az ásram nyomdájában, és az ájurvédikus gyógyszertárban. De az embereknek legnagyobb szüksége orvosi ellátásra volt, melyet az intézmény ki tudott elégíteni.
Egy modern szemészeti klinikát nyitottak az ásramban. Az orvosi szolgálat másik fontos terepe, ami kedves volt Swamiji szívének, a leprások megsegítése volt. Az ásram kórháza mindig tartott egy jókora mennyiségű gyógyszert a leprások megmentésére. És a leprások közösségében, melyet az ásram magáénak fogadott a Könyörületesség missziója számára, voltak képzett gyógyszerkeverők, akik maguk is leprában szenvedtek, és vitték a gyógyszerutánpótlást asz ásramból. Swamiji is néha-néha meglátogatta a kolóniát, és gyümölcsöt, édességet és takarókat osztott szét a szenvedő bennlakók között.
Az ásram kórháza által nyújtott különféle orvosi szolgáltatások ellenére Sivananda elégedetlen maradt, és az odalátogató szakembereket, köztük saját tanítványait arra ösztönözte, hogy vezessenek intenzív orvosi segítő táborokat, úgy, mint szemészeti, fogászati, orvosi, stb. táborok. Ezek az ásram tevékenységeinek általános sajátságaivá váltak Sivananda ideje alatt. Swamiji azt mondta: „Mindig újabb és újabb utakat kell keresnetek az emberek szolgálatára. Újfajta módszereket kell találnotok a közösség szolgálatára. Ez az offenzív karma jóga. Ez az én módszerem.”
A spirituális tudás elterjesztése
Az adás szokása bele volt vésve Swami Sivanandába. Sivananda így indokolt: „Ha enni adsz az éhezőnek, az egy idő után megint éhes lesz. Ha pénzt adsz a szűkölködőnek, miután elköltötte, ismét akar. De adj tudást mindenkinek, és meglesz minden hozzávalójuk, hogy ellássák magukat.”
A tudás ajándéka valóban a legnagyobb ajándék. És mi lehet nagyobb a spirituális tudásnál? Sivananda beszélgetésen, előadásokon, leveleken, kiadványokon és folyóiratokban megjelenő cikkeken keresztül megosztotta gazdag szellemi tapasztalatainak kincsét.
A szenvedő emberiség szolgálatának intenzív vágya tisztán mutatkozott meg abban, amit egy tanulónak mondott: „Muszáj írnom. Addig írok, míg meg nem vakulok. Ha vak leszek, diktálni fogok, és valaki majd ír helyettem. Így egészen életem végéig fogom folytatni a tudás terjesztését.”
Sivananda, mint tanító
Sivananda élete végéig folytatta küldetését, és sikeres volt, mert tanítóként bizonyos különleges előnyöket élvezett. Először is, nagyon jól ismerte, amiről beszélt. Másodszor, az Isten által rábízott feladat iránti elkötelezettség érzése mozgatta őt.
Ez a személyes részvétel és bevonódás tette őt tanítványai majdnem szülői gondoskodójává. Rendkívül türelmes volt velük, segített nekik a helyes út kiválasztásában, óvta őket, ha tévútra léptek, és mindenek előtt imádkozott jólétükért és boldogulásukért. Tanácsolt, de sohasem parancsolt, mert úgy érezte, „nem a kényszer, nem a szabályok vagy előírások változtathatják az embereket isteni lényekké. Nekik mind maguknak kell megszerezniük saját meggyőző tapasztalataikat.”
Sivananda instrukciói olyannyira univerzálisak voltak, hogy az ember azt gondolta volna, nem szükséges azokat körvonalazni. Az ember szinte azt mondhatná, hogy tanításai nemcsak összefoglalóak, hanem egyetemesek is voltak. A négy szóból álló, híres prédikációja: „Szolgálj, szeress, meditálj, ismerd fel”, összefoglalta minden idők nagy prófétáinak tanításait. Nem volt ebben semmi új. Ami új és egyedülálló volt Swami Sivanandát illetően, az ezeknek az egyszerű igazságoknak az összefoglalása nagy erejű, spirituális üzenetté, mely emberek ezreit inspirálta az isteni élet megtapasztalásának valóra váltására.
A törekvők képzése és formálása
Talán furcsán hangzik, de az emberek sokszor világi ügyekben fordultak segítségért a mesterhez. Swamiji nem utasította el őket, hanem együttérzett velük, és lehetséges megoldásokat javasolt problémáikra. Nem számított, hogy milyen irányban kérték segítségét, Swamiji kihasználta az alkalmat néhány egyszerű spirituális tanács közlésére, amellett, hogy megtette a kért szívességet. Abban a pillanatban, hogy egy spirituálisan fogékony ember kapcsolatba került vele, Sivananda valahogy megkezdte átalakító munkáját. Ez volt az a munka, ami legkedvesebb volt szívének, és ki is jelentette: „A legnagyobb szolgálat, amit tenni tudok az emberiségért, az a törekvők képzése és formálása.”
Sok szannjászinnal és jógival ellentétben, Sivanandának nem volt beavatott köre, belső klikkje. Nem tett különbséget tanítvány és nem-tanítvány között. Minden hallgatóját olyan gyorsan képezte, mint a háborús fronton a sürgősségi szolgálat. És küldetésében csak az volt a hatékony, hogy épített egy ásramot a tanítványainak, úgyhogy azok átadhatták magukat folyamatos szádhanájuknak anélkül, hogy aggódniuk kellett volna élelmük, ruházkodásuk és lakhatásuk miatt.
Spirituális tanács adása során Swamiji először megfigyelte hallgatóinak hangulatát, és lassan, alig érzékelhetően, anélkül, hogy bármi módon is kibillentette volna őket egyensúlyukból, kifejtette a jógikus kérdést. Megpróbálta felkelteni a tudatosságukat, és soha nem kérte, hogy olyasmit tegyenek, ami még megértésükön túl volt. Ily módon Swamiji fokozatosan irányította őket a dolgok igazságának meglátására. Nem zavarta össze az emberek hitét, hanem olyan irányok mentén segített nekik tova- és előre haladni Isten felé, melyek a legalkalmasabb voltak.
Szellemi tanácsadás postai úton
Sivananda tanítása és irányítása nem korlátozódott azokra, akik személyesen mentek el hozzá. Az évek alatt tanítványok ezreivel levelezett, és adott gyakorlati és spirituális tanácsokat. A Mester levelei többnyire rövidek és lényegre törőek voltak, de spirituális szolgálatának legelső évei alatt hosszú, tartózkodó leveleket is írt, melyek mutatják, mekkora vággyal segítette a keresőket, és azt, hogy milyen mesterien ragadta meg a felvetett problémát.
Az emberek legnagyobb többsége számára a mester egy könnyű szádhanát írt elő, melyet otthon tudtak végezi. Az idősebb embereket is szívesen látta Swamiji, és bátorította őket szádhanájuk során. Olyan tanítványoknak, akik nem tudtak uralkodni érzékeik felett, a mester azt tanácsolta, hogy maradjanak az ásramban a mahátmák szent társaságában. Így tehát Sivanandának nem volt általános receptje. Valakinek a barlangi életet javasolta, másoknak a városi életet, megint másoknak azt, hogy egy spirituális intézményben éljenek.
A mester szolgálatainak elismerése
Missziójának irányításában a Swamiji által alkalmazott módszer csodálatos volt. „Bátorítsd a jót mindenkiben”, – ennyi volt. A Mester szolgálatait és kedvességét méltató levelek szinte minden nap nagy számban érkeztek az ásramba, mert Swamiji a lehető legügyesebben csalta elő a jóság szellemét a gonosz kérge alól.
Nem akadt olyan ember, legyen az bármilyen rossz természetű, akinek ragyogó oldalát ösztönösen felszínre ne tudta volna hozni. Sok energiával bírt, és csodálatosan dicsérő szavakkal illetett mindenkit. Nem volt határa az általa adományozott címek, az adott ajándékok, a kiküldött bátorító levelek számának. Mindenkiben tudatosította az illető leghalványabb lehetőségeit is, a keletkező erőt, a jóságot és nagyságot, tehetségét és képességeit, így mindenki érezte az ösztönzést ezeket kiteljesítésére és gyakorolására, hogy hatékonnyá és erőteljessé legyenek.
Az embereknek mindez a javukra vált, boldogok voltak és hálásak Swamijinek. Olyannyira, hogy egyikük felkiáltott, miszerint örül, hogy bűnös volt, mert máskülönben talán soha nem jutott volna el a Mesterhez.
„Itt vagyok ezen a földön, hogy visszaköveteljem a földet,
Hogy csodálatos paradicsommá változtassam,
A legalkalmasabb paradicsommá a föld lakói számára,
Hogy békében, örömmel telve és áldottan időzhessenek rajta,
Karddal jöttem erre a világra, hogy
Elvágjam az összes ragaszkodásotokat,
És szabaddá tegyelek Titeket.”
Forrás: Yoga Magazin, 1981. szeptember