Swami Satyasangananda Saraswati

Sri Swami Satyananda mahá szamádhija kapcsán, 2009. december 22.

Namo Narayan,

Azért gyűltünk itt össze a Shódashi, avagy a tizenhat napos púdzsa tetőpontján, hogy tisztelegjünk a nagy jógi, Sri Swami Satyananda előtt, aki mahá szamádhiba távozott december 5-én éjfélkor. Ne gyászoljunk, inkább ismerjük el a tényt, hogy bár Swamiji elhagyta testét, még mindig él és közöttünk van, inspirál és felemel bennünket, hogy megtapasztalhassuk a spirituális áldást és elragadtatást, ekképpen alakítva át spirituális tapasztalattá még e földi síkról való távozását is.

Igen, valóban a kérdés, amely tisztán hallhatóan merül fel szamádhijának mélyéről a következő: „Vajon hozhat-e a halál boldogságot, áldást, örömet és elragadtatást?“ Soha sem tudtam elképzelni és nem hallottam még, hogy a halál végeredménye elragadtatás is lehet. A halál mindannyiunk számára a legfélelmetesebb valóság. Senki sem akar meghalni. Mindannyian félünk a haláltól, és el akarjuk kerülni, hogy gondolnunk kelljen rá vagy beszélnünk kelljen róla. Bár a halál az egyetlen bizonyosság az életben, mi mégis elfordítjuk tőle az arcunkat, mintha valami szörnyeteg lenne, amellyel nem akarunk találkozni.

Nem számít, hogy gazdag vagy szegény, hatalmas, tanult, bölcs, vagy akár egy lemondásban élő és kiforrott szanjászin, a halál gondolata félelemmel vagy aggodalommal teli remegésre késztet. Még a legnagyobb embereknek is engedelmesen meg kell hajolniuk a halál előtt. Egyszerűen senki sem kerülheti el.

Ezt láttam és hallottam a halállal kapcsolatban. Egészen addig, amíg nem láttam saját szememmel Sri Swami Satyananda szamádhiját. Ő maga választotta a halálát. Elmondom nektek, ha esetleg még nem tudnátok, hogy az én gurumnak az iccsá mritju, avagy a választott halál adományában volt része. Szintén birtokában volt a kajakalpa, avagy a test teljes megfiatalítása és átalakítása ismeretének.

Más szavakkal, neki nem kellett volna meghalnia. Ő választotta a halált. Ha akart volna, élhetett volna még húsz évet ugyanebben a testben, meg volt rá a lehetősége. Természetesen hamisítatlan Swami Satyananda stílusban ő a nehezebb utat választotta mert, ahogy azt mi mind láttuk és tudtuk róla, semmit sem tett utasítás vagy isteni cél nélkül.

Ha még emlékeztek, Sri Swami Satyananda Rikhiába jött, hogy elhagyja testét. Ez az úti cél, amely Sati temetkezőhelye, ez volt kijelölve neki, hogy elhagyja ezt a bolygót. Egy utasítással érkezett ide. Ez az utasítás az volt, hogy emlékezzen Istenre minden lélegzetével, utolsó leheletéig.

Gyakran mondta: „Azért jöttem Deogharba, hogy elhagyjam a testemet. Már sok jelentkezést beadtam, de mindet visszaküldték, mert én retúrjegyet kértem, és soha nem volt egy sem elérhető. Azon a napon, amikor biztosítanak számomra egy retúrjegyet, rögtön elmegyek. Ne ragaszkodjatok fizikai testemhez. Lássatok meg azon túl.“

Ironikusan – véletlenül vagy szándékosan – az üzenet, amelyet a kanyák (indiai kislányok) médiumán keresztül küldött, amikor kihirdették Nacsikéta utazását Katopanisádból Jamalokába az idei Szat Csandi Mahájagján és Jóga Púrnimán, a következő volt: „Én nem ez a test vagyok, én nem ez az elme vagyok, én nem az érzékek vagyok, hanem halhatatlan lélek, ez vagyok én.“ Visszatekintve úgy érzem, saját magáról beszélt nekünk.

Nos, úgy tűnik, hogy kívánsága egy retúrjegy iránt végül meghallgatásra talált. Mivel december 5-én, csupán három nappal azután, hogy mindannyitokhoz szólt a Margasírsa Púrnimán, amikor az ő legsikeresebb születését ünnepeltük, este tíz órakor magához hívatott a Tulszi Kutirba, és azt mondta: „Eljött az idő, hogy elinduljak, elhagyom e földi síkot. Bármit is tettem életemben, az irányított volt, és célja volt, csakúgy, ahogy a halálomnak is célja van.“

Úgy ment el, mint egy jógi, padmászanában ülve, meditációban. Amit láttam, az valami elképzelhetetlen volt, csak könyvekben találkozhatunk ilyesmivel. Egész biztosan még soha senki sem távozott ilyen nagyszerűen, ennyire illően nagyszerű életéhez. Egyszerűen csak vett egy mély lélegzetet, és azzal visszavonta pránáit a testétől. Azt mondta nekem: „Egy másodperccel azelőtt, hogy meghalok, az összes vidjában és az univerzum minden tudásában részesülök, és az lesz életem beteljesedése“. Hadd mondjam el, hogy örülnünk kell és büszkének kell lennünk, mert szeretett Gurudevünk sikerrel járt, mivel megkapta azt, aminek egész életét szentelte.

Éjfél körül járt az adzséja muhurta alatt, amikor nagyszerűen eltávozott, és az univerzum kész volt befogadni őt. Az a pillanat is, amit választott, megmutatja mélységes tudását a kozmikus teremtésről, mivel abban az időben az univerzum hálója vagy hálózata úgy nyílt meg, hogy azon keresztül hétköznapi teste szabadon távozhatott a lókákhoz. Más szóval tökéletes repülése volt!

Sri Swamiji maga mondta a szatszangján Rikhiapeethben, amely a Yoga Vidjában is megjelent 2000. májusában: „Amikor elhagyom a testem, nem az állami buszon fogok utazni. Első osztályú gépen fogok repülni, egyenesen fölfelé. Megállók nélkül, egyetlen egyenes repülés lesz arra a helyre, ahová el kell jutnom. Brihaspati lókától Shukra lókába, Yamalókába, Bhairava lókába, és azon túl is, könnyen haladok majd át, nem állok meg sehol sem. Teljes gőzzel haladok előre az úti célom felé, és a visszaútra is van jegyem. Azért mondom ezt el nektek, mert újra vissza kell térnem ide. Nem akarok királyságot, nem akarok örömet és kényelmet. Még csak megszabadulni sem akarok a születés és a halál körforgásából. Egyszerűen csak vissza akarok térni újra és újra, hogy segíthessek a szenvedőkön.“

Jegyezzétek meg, hogy az időpont, amit választott, nem volt ideális időpont, mivel a fontos bolygók mind olyan formában helyezkedtek el, hogy bár volt egy nyílás, kockázatos volt az utazás. De tisztasága, mérhetetlen hite és bhaktija, valamint önzetlensége átsegítette, az univerzum pedig tárt karokkal fogadta őt, és isteni erők gondoskodtak biztonságáról és jólétéről.

Én ott voltam. Nem tudom, milyen jó karmám lehetett, hogy kiérdemelhettem ezt. Spirituális tapasztalat volt, amely olyan meditatív állapotokkal ajándékozott meg, amelyet az ember csak fáradságos munkával érhet el. A teljes látomás, érzékelés, megértés és tapasztalat, amelyet tálcán nyújtott nekem, maga volt a drashta, egy olyan esemény szemtanúsága, amely fennmarad a történelemben.

Amikor minden összeolvad a szellemben, az olyan állapot, amelyet nem lehet leírni. De meg lehet tapasztalni. Az ember hatalmas áldást érez, örökké tartó kiteljesedését az örömnek, tudásnak és szeretetnek. Olyan, mintha egy hatalmas erő kihúzna téged saját magadból, hogy tanúja lehess és megtapasztalhasd a lét örömét. Ez a tapasztalat uralkodott el rajtam. Gondolj csak bele, hogy a halál legrettegettebb eseménye ahelyett, hogy nyomasztó lett volna, elragadtatást hozott, áldást és teljes egyesülést a gurummal. Csodálatos és elsöprő volt.

Nem csak én éreztem ezt, hanem – gondolom – azon az éjszakán, és azóta is mindig, Swami Satyanandát a világon bárhol érezni lehet. Nem érzem szükségét annak, hogy szavaim erejét bizonyítsam. Rengeteg üzenetet kaptunk ismerősöktől és ismeretlenektől, és mind csak egy dologról szóltak: „Örömet érzünk, áldást, elragadtatást. Érezzük Swami Satyananda jelenlétét mindenütt. Bármerre nézünk, őt látjuk.“

Más szóval Sri Swami Satyananda mindenütt jelenlévő lett. Átjárta az univerzumot egészen az elemek atomi szintjéig. Ha most el akarod érni őt, csak annyit kell tenned, hogy emlékezel rá, ahogyan ismerted őt, megbabonázó mosolyával és csillogó szemével, szellemességével és humorával, bölcsességével és együttérzésével és bájos viselkedésével.

Tehát amellett, hogy megtanította nekünk az élet leckéjét, szeretett gurunk azt is megtanította, hogyan kell meghalni, és a hatalmas igazság az, hogy a haláltól nem kell félnünk, mivel boldogságot is hozhat, ha megfelelően éltük az életünket, úgy, ahogy ő tette. Most itt az ideje, hogy tegyünk egy szankalpát (elhatározást), és folytassuk az utat, amelyet ő mutatott nekünk, és igyekezzünk felülmúlni tanításait, hogy amikor mi is elmegyünk, akkor egy jobb világot hagyjunk magunk mögött. Ez lenne a leginkább illő tiszteletadás Swami Satyanandának.

Namo Narayan