Egy élet az adás és a szolgálat jegyében

„Élj igaz, könyörületes, szolgálatnak szentelt és szeretetteljes életet. Ez az Isteni Élet titka.”

Swami Sivananda-n a legszembeszökőbb dolog makulátlan tisztasága és jósága volt. Egész életét az adásnak és a szolgálatnak szentelte: „Odaadom magam bárkinek, aki igényel engem.” Amikor megkérdezték, mikor érzett először vágyat az emberiség szolgálatára, ő egyszerűen így felelt: „Ez az alapvető természetem. Kis kölyökkorom óta megmagyarázhatatlan örömet okozott mások szolgálata.”

Áhítatosság és bölcsészet vonult végig egész családján. 1887. szeptember 8-án, Pattamadaiban, Tamil Naduban látta meg a napvilágot Kuppuswami néven. Apja, Dzsenu Ijer, Shiva követője, és a 16. századi tudós szent, Appajja Diksitar leszármazottja volt. Kupput barátai Mahannak vagyis nagy léleknek nevezték. Bael leveleket hozott apja Shiva-pudzsájához, hallgatta a védikus recitációkat és a szent iratok felolvasásait, és csatlakozott szüleihez az imádságban és kirtanban. Örömét lelte, ha anyját elkísérhette naponta a templomba, koldusokat vitt a házba, hogy megetessék őket, és szokása volt, hogy csak kevés élelemmel vagy teljesen anélkül néhány napra elment kóborolni. Az iskolában kitűnt az atlétikában, és mindenki szerette szerénysége, engedelmessége, szorgalma és lassabb iskolatársai iránti segítőkészsége miatt. De tréfacsináló is volt és szeretett megviccelni másokat, kedvenc hajmeresztő mutatványa a vízgyűjtő tartályokba való fejes ugrás volt barátai elképesztésére és szülei rémisztésére.

Orvostudomány

Mikor 1905-ben elkezdte a tandzsoréi orvosi iskolát, már voltak spirituális látomásai, és úgy dolgozott, mint egy megszállott, minden szabadidejét és szabadságát a kórházban töltve. Már az első évben megkapta az engedélyt a műtőbe való belépésre, mely kiváltság rendesen csak az idősebb hallgatóknak adatott meg. Apja halála miatt ott kellett hagynia az orvosi iskolát, de nem adta fel. Kiadásainak fedezésére elindított egy orvosi folyóiratot, „Ambrózia” néven, mely négy éven keresztül ment. Ez volt az az időszak, mely alatt elkezdett jóga ászanákat, pránájámát és meditációt gyakorolni, és a jóga sásztrákban leírt táplálkozásfajtát alkalmazni.

1913-ban Malayába ment, ahol várhatóan hét évre egy gumiültetvényen álló kórház vezetését vette át, mely mikroszkopikus tanulmányokra és trópusi orvoslásra szakosodott. Búcsúztatóján, mielőtt elhagyta volna Indiát, azt mondta: „Az önzetlen szolgálat a leghatékonyabb fegyver az egó fokozatos gyengítésére. Minden nap végre kell hajtanom valamilyen karitatív tettet. Eközben vágyakozó szívvel Istenre kell gondolnom.”

Mikor azt kérdezték tőle Malayában, hogy teljes egészében el tudna-e vezetni egy kórházat egymaga, így válaszolt: „Igen, akár három kórházat is elvezetek.” Abban a pillanatban ki is nevezték, és onnantól kezdve megállás nélkül dolgozott, mindig szolgálatban volt, felkutatva a szegényeket és betegeket; sokszor saját zsebéből adott pénz betegeinek, hogy tehermentesítse őket azonnali költségeik fedezése alól. Miután levezette a péntekenkénti imádságot a kórházban, praszádot szokott osztani, és azoknak, akik olyan betegek voltak, hogy mozogni sem bírtak, ő tette a szájába. A házában volt egy tulszi oltár, ahol napi imádságait ajánlotta fel. A betegeknek, akik eljöttek ide, a gyógyszerrel együtt a szent bazsalikom egy levelét is és néhány csepp megszentelt vizet is adott. Mindig túláradó volt az örömtől és szétosztotta saját magát és javait, mint az indiai fügefa. Ilyen módon nagylelkű kedvessége mindenki szívét megnyerte. Az állomásfőnökök feltartóztatták miatta a vonatokat, és a gőzhajók visszafordultak, hogy felvegyék őt.

Kereste a szent emberek társaságát, mint például a hatha jógi Krisnadzsai, és nagy tisztelettel adózott egy tantrikusnak, aki mantrával képessé tette őt arra, hogy távoli történéseket lásson. Mindazonáltal gyorsan felismerte ezen alacsonyabb rendű spirituális erők haszontalanságát a folyamatos szellemi gyarapodással összevetve.

Minden nap küzdött a fájdalommal és a halállal. Malária tombolt, és a tetejébe jött a spanyol nátha. Kétségbeesetten kutatott a fájdalom rejtélyének és halál titokzatosságának megoldása után. Aztán egy napon egy szannyaszin érkezett a kórházba. Sivananda meggyógyította őt, mire a szannyaszin hálából neki adta Cuddapah Satchidananda Swami „Dzsíva-Brahma Aikja Védánta Rahasjam’ című könyvét. Ez inspirálta Sivananda-t az anáhata laya jóga és swara szádhana (a pránájáma kiterjesztése) gyakorlásának elkezdésére, és az emberi élet igazi célja nyilvánvalóvá vált számára. Aztán 1923-ban egy napon a szellemi szikra lángokban tört ki. Nem tudott tartós megoldást kínálni a betegségekre, így nekivágott a Halhatatlanság utáni kutatásnak!

Szádhana

Miután elhagyta Malayát, és elosztogatta utolsó pénzét Poonában, Isten irgalmába ajánlotta magát. Vadon termő gyümölcsöket evett, a földön aludt, és szolgálta azokat, akik menedéket adtak neki. Rishikésbe ment aszkézist gyakorolni, és 1924. június 1-jén szannjásza beavatást kapott Swami Viswananda-tól, Swami Sivananda Saraswati néven. Másnap Viswananda elment szülőföldjére, Varanasziba. Onnan írt új tanítványának, csak a legtömörebb instrukciókat megadva. Lakshmandzshulában, egy rozoga viskóban élve Sivananda minden reggel négy mérföldet sétált négy rótiiból és egy csészényi lencselevesből álló alamizsnájáért. Az erdő ösvényein járt, az ő túláradó módján énekelve és az Om mantrát kántálva.

1925-ben kezdte meg karitatív gyógyító szolgálatát a szádhakák és mahátmák számára. Szigorúan betartotta jóga ászanákból és kríjákból álló szokásos napi rendjét, rövid, gyors futásokkal és hosszú sétákkal kiegészítve. A rendszeres pránájámák kimeríthetetlen energiát, rendkívüli memóriát és erős hangot biztosítottak neki, és a segítették abban, hogy a prána saktinak a beteg testrészre történő átvitelével betegei gyorsan meggyógyuljanak.

Szvargasramban Sivananda 6 évre, 1931-ig elvonult. Az aszkézist gyakorolván, reggeltől estig a Gangeszben szokott állni a forró napon, és este hattól reggel hatig pedig a leghidegebb hóban. Tovább folytatta a mahátmák gyógyítását, mert úgy vélte: „Az ember csak önzetlen szolgálattal tudja megtisztítani magát a rossz szamszkáráktól; csak az önzetlen szolgálaton keresztül érhető el a felébredés” és a mahátmák celláját kitakarította, mikor azok távol voltak. Minden felajánlást nekik adott tovább, és az összes pénzt orvosságokra és spirituális füzetekre fordította. Oly híressé vált, hogy minden tekintély hozzá irányította a látogatókat darshanra, mondván: „ Ő az egyetlen nagy mahátma és jógi Szvargasramban.”

Amikor túl sok látogató szakította félbe rendszeres szellemi gyakorlatait, eltűnt a Gangesz feletti sziklás szirteken vagy a Manikut domb bokros erdeinek lejtőin. Elkezdett napi nyolc órát meditálni, ami télen akár tizenhat óra hosszat is tartott. Néha abbahagyta a tanulást és az orvosi szolgálatot, és tisztán csak meditációval foglalkozott.

Úton

Az 1930-as években visszatért az elvonulásból, hogy elvegyüljön a tömegben, beutazva teljes Uttar Pradést, Bihart, Pandzsábot, Dzsammu és Kasmírt és Andhra Pradést. 1932-ben ezt írta egyik tanítványának: „Elkezdtem ordítani, mint a Védánta oroszlánja. A középiskolákat és egyetemeket látogatok, és szenvedélyes előadásokat tartok. Teljes energiámat kiárasztom. Az emberek majd’ felfalnak minden sarokból.”

Bárhova is ment, mindenhol bemutatta az ászanákat, a pránájámát; kirtant tartott teherautón, csónakon, tartott Jézus és Allah kirtant, vonaton, sőt még elefánton lovagolva is! Lahoréban a vasútállomás peronján isteni eksztázisban énekelt és táncolt. Később, 1943 decemberében, már a saját ásramjában elkezdte a Mahá mantra akhanda kirtanját. Ezt sosem hagyták abba. „A zene – mondta – jóga. A sankirtan jóga fejleszti a bhaktit, a szattvát és a koncentrációt…, és a hívőt szemtől-szembe állítja Istennel.”

Az 1950-es évekbeli útján nagy pompával és ünnepélyességgel fogadták. Gyakran nehéz volt a darshanra váró tömegeket kordában tartani. Ceylonban filmre vették a fogadását, Trivandrumban és Myszóréban pedig a királyi családnál tartózkodott. De egy órával azután, hogy visszaérkezett az ásramba, már az irodájában is volt, mintha semmi sem történt volna. Útja során mindig elvarázsolta a hallgatóságot hatalmas termetével, ékesszólásának erejével, feltűnő gesztusaival, mérvadó tudásával és spirituális karizmájával. Ha egyszer elkezdett beszélni, nem bírta megállítani az áradatot. „Amikor felállok, hogy üdvözöljem az egybegyűlteket, mindenkivel azonosulok. Szeretem a hallgatóság minden egyes tagját; úgy érzem, oda kell nekik adnom a teljes szívemet fenntartás nélkül.”

Ásram élet

1934. január 17-én négy tanítványával együtt a Gangesz jobb partjára költözött, és kieszközölt némi földterületet a Tehri Garhwal Mahárádzsájától egy ásram építésére. Időközben egy régi tehénistállóban létrehozták az Ananda Kutirt, ahol éjjel-nappal spirituális füzetek előkészítésén munkálkodtak. A követők hamarosan ajánlkozni kezdtek a kutirok felépítésére, és a szerény kezdet hamarosan egy kis világgá nőtte ki magát. Özönlve áramlottak az anyagok és a munkások; a pénz úgy folyt befelé, mint a víz, de Sivananda soha nem engedélyezett szünetet a helyzet megszilárdítására. Egyre csak a mind nagyobb és nagyobb szolgálatot erőltette. Ennélfogva az ásram csaknem állandó pénzügyi válságtól szenvedett, amit ő úgy támogatott, hogy a lakóknak még keményebben kellett dolgozniuk. „Dolgozni, dolgozni és dolgozni az emberiség jólétéért”, ez volt az életelve.

Irodája olyan volt, mint egy forgalmas piac, ide-oda futkározó, papírokat, teát és gyümölcsöket cipelő emberekkel. A gépírók megállás nélkül kopogtak, kutyák és majmok civakodtak az ajtó előtt. Mindezek közepette ült a Mester, nyugodtan, ezer dolgot csinálva egyszerre. Az irodát mindig imádsággal és kirtannal nyitották ki, és az üzleti ügyek kellős közepén előfordult, hogy egy követőt behívott, hogy tanítást adjon neki, vagy énekelt egy dalt.

1952 telén egy súlyos lumbágó roham során, mikor nem volt képes a kutirból az országútra vezető lépcsősoron felmenni, szó szerint úgy mászott fel négykézláb, hogy elérje az irodát.

Az ásrambeli élete nyitott könyv volt mindenki számára, aki látni akarta őt, szolgálni, imádkozni, énekelni, tréfálkozni, fürödni a Gangeszben és leborulni mindenki előtt, alázatosan, egyszerűen, gyermeki módon és örökké kedvesen. Hat láb magas volt, széles vállú és hosszú karú, arca ragyogó vörösréz színű. Járása teljesen hangtalan, minden mozdulata könnyed és kiegyensúlyozott volt. Ha valaki odament hozzá a forró napon, elkezdte őt legyezni, és adott neki valamilyen frissítő italt. Vagy oda szokott futni, hogy napernyőt tartson beteg vagy idős emberek fölé, és sietett megkötni a kövér emberek cipőfűzőjét. Alkalmanként saját maga táplálta az ásram lakóit, mélyen meghajolt mindegyik előtt és azt mondta: „Róti, Bhagavan, dhal, Bhagavan!” Semmilyen szolgáltat nem volt alantas neki. Etette a hangyákat cukorral, a madarakat rizzsel, a halakat kenyérrel, és vizes edényeket tartott a madaraknak. Azt mondta: „Ez fejleszti a könyörületességet és a kozmikus szeretetet… Senki nem tudja elérni az egységet ilyen szolgálat nélkül.”

Sivananda a szeretet uralkodója volt. Inkább anya, mint mester; soha nem kényszerített, hanem inspirált saját tetteivel és vonzerejével. Egy tanítványának, akinek nézeteltérése támadt vele, a következőt írta: „A szolgád, a jóakaród, a barátod, a fivéred vagyok. Még ha Te el is hagysz, én nem hagyhatlak el Téged.” Szerette az összes vallást. E szeretet kötött össze mindenkit az ásram fedele alatt, hindut és muszlimot, perzsát és buddhistát, keresztényt és zsidót. Mikor megkérdezték, vajon látta-e már Istent, így válaszolt: „Nem látok mást, csak Istent. Az ételben, melyet beveszek, a vízben, melyet megiszom. Az emberekben, akiket köszöntök, az állatokban, melyekkel találkozom.” Tudatában meghajolt a fáknak, a köveknek, a hangyáknak, a holdnak, csakúgy, mint az asztalnak és a széknek, és mindenkinek ugyanezt tanácsolta: „Gyakorold és meglátod. Csináld néhány hónapig, és figyeld meg magadon a változást. Más ember leszel, Isten-ember Isteni jövőbelátással.”

A tanítványok képzése

Egész India történetében egyetlen más szent sem avatott be ennyi szannjászint; még postán keresztül is adott szannjászát. Azoknak, akik világi felelősséggel tartoztak, nem okker színű ruhát (geru robe) adott, hanem mentális szannjászát, megkérve őket arra, hogy ahelyett tudatukat színesítsék. Általános szádhanája egyszerű volt – dzsapa, imádság, kirtan és könyörületesség – szolgálni mindenkit, szeretni mindenkit, kedvesnek lenni mindenkihez.

Isteni szobrászként rejtélyes módon alakította és csiszolta tanítványait úgy, hogy azok a legjobban tudják szolgálni az emberiséget: „Minden jóga hallgató, ha megtisztult és emelkedetté vált, a spiritualitás egy központja lesz. Mágneses auráján keresztül újszülöttek lelkének ezreit vonzza majd magához szellemi átalakulás és megújulás végett.” A guru szerepéről azt mondta: „A guru magára veszi a tanítványai sorsát (prarabdha) azért, hogy az önvalóra történő ráébredésük folyamatát meggyorsítsa. Csupán azok szenvedését vállalja át, akiket a kozmikus terv kapcsolatba hoz vele.”

Sivananda különböző módszereket alkalmazott erre az átalakításra: páratlan szeretet a szádaka felé, telítve a neki szóló személyes szeretettel, a könyörületesség felemelő ereje azokkal szemben, akik komoly erőfeszítéseket tesznek, a hibák felfedése és kijavítása humorral, vagy egy röpirat bemutatása a megfelelő pszichológiai pillanatban. A kétség és az egó képezte akadályok elzárják a szentséget, melyet megkísérelt tanítványaira ruházni.

Ezen akadályok leküzdésére a módszere rendkívül fájdalmas volt; úgy hívta: a könyörületesség negatív aspektusa. Az egó kiirtására néha a rúgás módszeréhez folyamodott, mely nagyon finom szinten volt érzékelhető. Ha egy tanítvány súlyosan hibázott, közöny volt a bánásmód. Olykor spirituális felébredésbe sokkolta a tanítványt. Ez egy keserves technika volt, mely megkorbácsolta a tudatot, és addig hagyta a megpróbáltatások hevében izzani, míg megtisztulva bukkant elő onnan. Mikor a tanítvány ténylegesen érezte őt a mentális síkon dolgozni, ahogy lépésről lépésre ügyesen irányítja tulajdon gondolatait, akkor történt meg fejlődésében a legfontosabb lépés. Ez volt a Mester legfinomabb módszere.

Nem csak szent lelkek alakultak át gondoskodása alatt, hanem őrültek is – betegek, idősek, gyerekek, zarándokok és gazemberek: „Azt akarom, hogy legyen körülöttem számtalan ember, akik durván bánnak velem, becsmérelnek engem, sőt bántalmaznak is. Őket is szolgálni és felemelni akarom.”

Irodalmi munka

Sivananda könyvekben is megjelenítette magát, melyek témái széles skálán mozogtak: bhakti jóga, karma jóga, rádzsa jóga és Védánta. India hatalmas szellemi kincsét felfedezve, napvilágra hozta és népszerűsítette azokat. Feltárta mindazt, amit korábban ezoterikusnak vagy a szellemi életben kivihetetlennek tekintettek, és mindezt a tudományos kor szellemisége szerint értelmezte. A témák mindenre kiterjedő tárgyalásában kitért a társadalom minden korú és hovatartozású rétegeinek szellemi szükségleteire is. Különböző irodalmi kifejezési formákat – levél, esszé, elbeszélés, dal, példabeszéd, vers, sőt még dráma is – használva, vidám optimizmussal és ragyogó tisztasággal írt a fontos társadalmi problémákról. Azt szokta mondogatni tanítványainak: „Vállaljátok, amire születtetek a gépírás, könyvszerkesztés, cikkírás közepette. Jobb ez, mint barlangban élni. Ez a dinamikus, integrál jóga.”

A nyugat elérése

A nyugatot illetően, Sivananda azt írja a „Himalája hangjá”-ban, hogy nyugaton „az ember pusztán fizikai teremtmény, melyet elmével ruháztak fel és lélekkel rendelkezik. Míg a hinduk számára az ember lényegileg lélek, mely az elmén keresztül fejezi ki magát; a test pedig az elme megfelelője, mely a fizikai síkon működik.” Noha egészsége nem tette lehetővé, hogy nyugatra menjen, könyveinek praktikus tanításai nagy hatást gyakoroltak a nyugati elmére szerte a földgolyón. Angol írás- és beszédkészsége, európai modora kedveltté tették őt a nyugatiak körében.

Mint dzsagadguru (világtanító) sok dinamikus tanítványa volt szerte a világban. Egyik ilyen, Borisz Szaharov, a II. világháború alatt ténylegesen meggyőzte a náci hatóságokat, – melyek betiltottak minden szervezetet, amelyik nem helyeselte az ő politikájukat -, a jóga teljességgel tudományos jellegéről. Végig a háború alatt jóga leckéket adott, és még jógaközpontja is volt berlini házában. Egy német követőnek a háború alatt írt levelében Sivananda ezt mondja: „A legkönyörületesebb Úr csupán rendkívüli kedvességét mutatja meg, mikor a történelem ilyen rettenetes időszakával ver meg minket. Ha zokognunk kell, az lehetővé teszi, hogy állatiasságunk könnyebben és hamarabb eltűnjön.” Ugyanebben a levélben ezt írja: „Csak a Krisztusok, Buddhák és Vivekánandák generációja képes a tökéletesség álomvilágát megvalósítani. És rendkívüli képességű emberek által vezetett ilyesfajta tökéletes világ lehetséges; a mostani idők fájdalmakat okozó borzalmai a vihar előtti nagy sötétséget jelentik.”

1959-ben kamerák szállták meg az ásramot, és Sivananda megjelent a francia, a belga és a svájci TV-ben. Mind több nyugati jött, köztük utazó írók és újságírók. Dr. Maryse Choisy, a párizsi „Psyche” című lap szerkesztője, azt írta: „Swami Sivanandadzsi mindent tud, amit a nyugati egyetemeken meg lehet tanulni, és még több olyasmit, amit nem. Még a legkonokabb materialista is kell, hogy érezze azt az aurát, az a mágneses erőt, azt a derűt… Legyen az pszichológia, orvostudomány, filozófia vagy vallás, ő mindig tud nekünk tanítani valamit.” Dr. Frederick Spiegelberg, akit az USA-beli Stanford egyetem küldött India szellemi kultúrájának kutatására, így szólította meg őt:„Szvámidzsi, sok szentet láttam indiai utam során. De Benned a leghalványabb nyomát sem látom azoknak a komplexusoknak, melyekben a többiek szenvednek. Te olyan nyílt vagy és olyan humoros, hogy foglyul ejted a szívünket.”

Dr. Frederick Spiegelberg elküldte Swami Sivananda-nak a tíz tintapacából álló standard csomagot, melyek a pszicho-diagnosztikai Rorschach-tesztet alkotják. Aztán elvégezte megfigyeléseit Szvámidzsi személyiségére vonatkozóan. Többek között az alábbiakat mondta: „Egy annyira rendkívüli és kimagasló ember, mint Swami Sivananda, nyilván nem lehet egy standard analízis tárgya, és nem lehet egy olyan képletbe foglalni, melyet átlagos emberekre történő alkalmazásra találtak ki. Éppen ezért számítottunk arra, hogy a teszt szokatlan eredményeket és egy csomó olyan választ hoz majd, melyeket egyszerűen nem lehet normális módon kiszámítani. Igazából Szvámidzsi válaszainak olvasásakor az ember el is felejti, hogy ő most éppen egy tesztnek van alávetve, és kénytelen egyetérteni a tintapacákra vonatkozó értelmezéseivel, melyek több értelmet találnak azokban, mint az én korábbi magyarázataim bármikor. Így az ő tesztje szentséggé válik, melyben a bemutatott anyag szokásos jelentése egy magasabb fény árnyékává alakul át. A tintapacákra vonatkozó kifejtései erősen szimbolikus jelentőségűek, határozottak és alapvetők, és ennél fogva nem lehet egyenlővé tenni a maya-tól (illúzió, káprázat) sújtott átlagos vizsgálati személy szabad asszociációival. Ő ugyanazt tette a teszttel, mint minden más tárggyal, amivel kapcsolatba kerül. A Rorschach-teszt képei csodálatos vonatkozást nyertek.”

Szellemi erők

Sivananda soha nem tette közszemlére természetfeletti képességeit. Mikor látomásokat és csodákat tulajdonítottak neki, azt mondta: „Egy jóginak, aki a jóga fényében érti meg a dolgokat, egy csoda az semmi.” Vagy máskor, „Sok szent tudatosan nem gyakorolja azt a sok pszichikai és szellemi képességet, mellyel bír, de híveik, hitük ereje által csodálatos jelenségeket tapasztalnak magukon. Sőt, a szentek megtisztult tudatosság-ereje segítségére siet azon követőknek, akik gondolatban és lélekben segítségükért imádkoznak.” Biharban egy tanítvány, aki egy fegyveres rablókkal teli vidéken ment keresztül egy éjjel, elmesélte, hogyan kísérte őt a Mester három mérföldön keresztül egy bikán lovagolva kocsija valamelyik oldalán, háromágú szigonnyal a kezében.

Ilyen látomásokról számoltak be az egész világból. Egyszer magában az ásramban Swami Krisnananda feküdt néhány napja epefájdalmakkal és lázasan. A böjtölés és az orvosságok hatástalannak bizonyultak. Hirtelen kitisztult a feje, és energiahullám öntötte el; s mikor kinyitotta a szemét, mesterét látta mindenhol – a falakon, a széken, csakúgy mint a vizes edényen, az ajtóban, az ágyon, sőt, még a testén lévő tulajdon ruháján is. Röviddel rá felkelt, hogy fürdőt vegyen.

Egy 76 éves, Parkinson-kórban szenvedő dél-afrikai nő lánya segítségért írt Sivananda-nak. Pontosan azon a napon, mikor válaszolt, a nő azt mondta, hogy az anyja „ébredéskor recsegést érzett minden ujjában és mindkét kezében, és nyomorék ujjai kiegyenesedtek.”

Az „Akarat fejlesztése” című dalának záró sorai jutnak az ember eszébe:

„Milliókat tudok meggyógyítani nagy távolságból. Mindez az akaratnak tulajdonítható. Ezért fejlesszük az Akaratot.”

Sírfelirat

1963 áprilisában kedélyállapota súlyosabbra fordult, és a napi teendők csökkentése vált szükségessé.

Magas vérnyomása és részleges bénulása miatt június 23-án utoljára kereste fel irodáját. Július 24-e hidegrázást és lázat hozott, és éjjel 11,15-kor utolsó cselekedetét hajtotta végre: ivott egy fél pohár Gangesz-vizet. Swami Venkatesananda írta Mauritiusról: „…ezt a gyermeki mókamestert, akinek hatalmas pocakja mindig remegett a jókedvtől, ….. nem halljuk többé.” Csak aznap reggel mondta egy időmérő és asztrológus, hogy éjfél körül olyan páratlan lesz a bolygók együttállása, hogy egy távozni készülő jógi se akarná elmulasztani. Ez volt az a pillanat, amit kiválasztott a Legfelsőbbel való összeolvadásra.

Swami Sivananda Saraswati-t július 16-án, kedden temették el a Viswanath Mandir dombon. Egyik saját verse szolgál nekünk sírfeliratként:

„Hallottam a Belső hangot;
Siva, ébredj
És töltsd meg életed serlegét ezzel a nektárral.
Oszd meg mindenkivel.
Adok neked erőt,
Energiát, hatalmat, bölcsességet.
Engedelmeskedtem ennek a parancsnak.
És ő tényleg megtöltötte a serleget
És én megosztottam mindenkivel.”

Yoga magazin 1981 szeptember