A kozmikus vízió

Swami Satyananda Saraswari

A Bihar Yoga tradíció eredeti publikációinak gyűjteményéből: “Golden Collection 4”

Semmilyen mennyiségű elméleti fejtegetés a világról, Istenről és a vágyak által megingatott emberi elme természetéről nem tudja megértetni a végső igazság felismerését, azt, hogy semmi sem létezik ebben az univerzumban, ami valós, kizárólag a lélek az örökkévaló realitás. Egy emelkedett, misztikus személy valódi megtapasztalása szükséges ahhoz, hogy ezt a meggyőződést képes legyen valaki megértetni az emberiséggel. Amikor eluralkodik a kétség, amikor nem hiszünk egy olyan végső valóság létezésében, amely láthatatlan és láthatatlanul létezik, amikor az elme a vágyak viharos tengerén hánykolódik, amikor az intellektus megbénul és belebonyolódik a létezés szövevényes hálóiba, amikor a szívet kiszárítja a boldogság délibábja utáni vágyakozás, amikor röviden szólva az emberi személyiséget teljesen megbomlasztják mindezek, akkor a lélek megtapasztalását csakis egy nagyszerű gurun keresztül lehet elérni, aki hús és vér formájában jelenik meg, aki a Legfelsőbb kifejeződése és ragyogása.

Látjuk Ardzsúna elmeállapotát és azokat a módszereket, amelyeket a legnagyszerűbb tanár, Sri Krisna alkalmazott nála, hogy megoldja Ardzsúna morális krízisét. Intellektuális zavarát eloszlatta a lélek állandóságáról, változatlanságáról és a világ mulandóságáról szóló tökéletes magyarázata. Fizikai kimerültségét és tehetetlenségét Sri Krisna úgy kezelte, hogy igaz és helyes magyarázatát adta a cselekedetek természetének és milyenségének, kifejtette a cselekedetek megtételének fontosságát, és azt a hozzáállást, amellyel a cselekedetekhez viszonyulnia kell. Érzelmi feszültségét, amelyet egy irányítatlan belső megrázkódtatás okozott, úgy segített feloldani, hogy megmutatta Ardzsúna számára, hogyan irányítsa és fókuszálja érzelmeit Isten felé. A párbeszéd során az ilyen odaadás formáját, természetét és eszközeit tekintve Sri Krisna elmagyarázta, hogy a nem-megnyilvánult valóság csak ráébredés kérdése, és nem lehet felfogni azt véges kapacitású elmével, intellektussal, ezért az igazság keresőjének először is lassan és fokozatosan kell kifejlesztenie a látását, hogy meglássa az isteni jelenlétét a teremtés sokféleségben. Az isteni ragyogás mindig jelenlévő, és az láthatja, akinek tiszta a látása és érintetlen a világ szennyeződéseitől.

Sri Krisna megnyugtatta Ardzsúnát, hogy a Legfőbb dicsősége és ragyogása látható az emberi szem számára, felfogható az emberi elme számára, és egy szív, amely tele van szeretettel és odaadással, képes látni az isteni jelenlétét mindenhol. Nincs a világon olyan létező dolog, legyen az élő vagy élettelen, amelyben ne lenne ott az Ő dicsősége és ragyogása. A jó és a rossz ugyanannak a valóságnak a megosztása az emberi elme szerint, mit érez értékesnek, de a szellem világában csak is egy maradandó valóság létezik. A Legfőbb megjeleníti magát a nap és a hold fényében, a föld illatában, a jó jóságában, a rossz gonoszságában és minden más teremtett dologban. Legyen akár szent vagy hős, folyó vagy hegy, hal vagy krokodil, legyen az az igazak igazsága vagy a gonoszság igazságtalansága, a létezés minden egyes szférájában, a fizikaiban, mentálisban és érzelmiben, Ő jeleníti meg Önmagát ezeken a zavarba ejtően sokféle formákon keresztül. Sri Krisna ezért arra kéri Ardzsúnát, hogy ne a dolgok felszínét nézze, hanem ismerje fel, hogy minden dolog mélyén ott rejlik egy mindent átható valóság. Nem a véges képességű elme dolga az, hogy boncolgasson és analizáljon, kételkedjen és ne higgyen olyan dolgokban, amelyeket soha sem lesz képes felfogni, mert ezeket csak és kizárólag egy belső tapasztaláson keresztül tudja átélni. Ez a belső tudatosságon múlik, és nem az intellektuális felfogóképességen.

A zavar Ardzsúna elméjében, aki a legmagasabb állapot elérésére vágyakozó megvilágosodott lélek volt, lassan eloszlott és a belső fény elkezdte felvillantani számára a dolgok valódi természetét. Vágyakozott arra, hogy tapasztaláson át ismerje meg ezt az egységet a látszólagos sokféleségben, ennek a nagyszerű megváltoztathatatlan törvénynek a működését egy legfőbb erő parancsára, amely világok sokaságát teremti meg, pusztítja el, majd teremti újra azokat. Így megvilágosodva Ardzsúna egy mély és misztikus megtapasztalás küszöbén állt. Akkor, amikor a létezés legfontosabb pillanatában, a ritka pillanatok egyikében, amikor a szív és az elme egyetlen célt tart szem előtt, odaadással, őszinte és tiszta szívvel sóvárog egy nagy és fantasztikus spirituális tapasztalás után, akkor Isten kegyelme alászáll, azt a pillanatot meg kell ragadni, vagy sosem jön el többé.

Ardzsúna számára eljött a nagy pillanat, két világ határán állt, az egyik a közvetlen környezete, amely gyorsan távolodott tőle, s a másik, a legfőbb szépség és ragyogás világa, amely épp kezdett megnyílni előtte. Abban a leggyönyörűbb pillanatban, a lélek vajúdása és gyötrelme közepette Ardzsúna átadta magát az isteninek, vagy más szóval a kifelé forduló elme teljesen befelé fordult, és majdnem elérte az önvaló állapotát, távol az érzéki tudatosság világának zavaraitól elmélyedt önmagában, és számára a ragyogó fényesség láthatóvá vált. Sri Krisna látta a mély és olthatatlan vágyat Ardzsúna lényének mélyén, és megadta számára az isteni látást. Ez az isteni szem nem pusztán fizikai jelenség, hanem a harmadik szem felébredése, a tudás, avagy a megvilágosodás szeme, amely csak akkor nyílik meg, ha az emberi lény egésze teljes harmóniában működik együtt a nagy kozmikus törvénnyel, amikor teljes az én megsemmisülése, az önátadás és az én-megtagadás.

Isten áldása ilyen körülmények között száll a kereső emberi lélekre és a kicsi, korlátolt egóra, amely szűk korlátok közé zárja az emberi képességeket, amely felveszi a cselekvő szerepét, a cselekedetek gyümölcseinek hasznát élvező szerepét, amely megoszt, különbséget tesz az egységből kiszakított részek között. Ez a kicsi egó alakul át és válik a látóvá, a teremtés fantasztikus színműjének tanújává. Ardzsúna misztikus megtapasztalása a végtelen hatalmasságáról és magasztosságról volt az eredménye annak, hogy tudatára ébredt a mindent átható és mindenek felett álló belső önvalónak. Ardzsúna akkor nem csak a ragyogó szépség vízióját látta, hanem a borzalmas terrorét is. Felismerte, hogy akit eddig barátjának és kocsi hajtójának tartott, valójában a Legfelsőbb lény, aki ezer nap ragyogásával szórja a fényt, áthatva a világok sokaságát magába foglaló egész univerzumot, amelyről az ősi iratok mesélnek. Az Ő dicsőségéről tanítanak ősidők óta a szentek és a megvilágosodott lelkek. Ő ’ a mindent magában foglaló, amit teljességében mégsem tartalmaz semmi sem’. Ő a nagyszerű Kála, amely mindent elpusztít a teremtésben, és egyben saját ragyogó önvalójának belső tudatossága is. Ardzsúna szótlan csodálattal nézte, ahogy a szeme láttára Kála borzasztó formájában megjelenő Legfőbb létező félelmetes fogaival felőrölte az egész univerzumot.

Ardzsúna magasztos látomása leírhatatlan volt, túllépte az elme és a beszéd birodalmát. Egy belső misztikus tapasztalás volt, amely végtelen fenségességét csak egy szűziesen tiszta lélek csendjében lehetséges kifejezni. Az érzékek és azok játéka elcsendesült. A nyugtalan elme manipulációit is elcsendesítette a csodálat és a félelemmel vegyes bámulat. Nem csoda, hogy a mindent teremtett dolog és minden dolog forrásának békés spirituális egységégnek megtapasztalásakor Ardzsúna szíve leborult a csodálattól, bámulattól és páratlan alázattól. Egy valóságos tapasztalás által ismerte fel, hogy a Legfőbb a végső valóság, amely felé az egész teremtés halad, amelyet egy nagy megváltoztathatatlan törvény irányít, és ő csak egy szem a kozmikus láncban, akinek a Legfelsőbb eszközének szerepét kell eljátszania.

Amikor a jógi megvilágosodott szeme – abban a pillanatban Ardzsúna a jógi volt, aki elérte a Legfőbb önvalóval való egyesülés közeli, végső állapotát -, látja magát megalapozva az önvalóban, látja, hogy a világban lévő nevek és formák az önvalóból jelennek meg az Ő mindenható erejének kivetítésével, akkor a formáknak és neveknek elveszik a jelentősége. Egy emelkedett természet ilyen tapasztalása által felismeri, hogy a működésében látott erő nem különül el az önvalótól, a végső és igazi kapcsolat az az önvalóval, csakis az önvalóval és nem a világgal való kapcsolat. A világ pedig csak az irányítás nélküli rohanásra hajlamos elme kivetítésének csak egy fázisa. Látja, hogy „mindannyiunkban van egy belső központ, ahol az igazság a teljességben létezik” (Browning). Látja, hogy az én által létrehozott és az én által elképzelt világgal való azonosulás, ahol a helyes és helytelen, a bűn és bűntelenség, a jó és rossz csupán kizárólag a világi és véges mérték szerinti értékelés. Más szavakkal az egó ’kozmikussá válása’ történt, az egó feladta elkülönült létezését és visszaolvadt a forrásába, az önvalóba.

Egy ilyen kozmikus vízió, amelyben Ardzsúnának része volt az isteni kegyelemből, nem más, mint a befelé forduló tudatosság felébredése, a tudás intuitív szemének megnyílása, a jógik ’ritambara prágja’-ja (igazsággal teli intuitív intellektus), amely a mindenség alapvető természetét világítja meg. Ardzsúna tapasztalása nem volt más, mint a létezés egy fenséges pillanata, amikor az elme és az érzékek visszaolvadtak saját forrásukba, ahol a gondolkodási folyamat elcsendesül, és az ember mindenestül a legmagasabbra hangolódik. Amikor egy ilyen felismerés megtörténik, a kereső felmentésre kerül minden tettének következménye alól, az elme és az érzékek befejezik működésüket, melynek célja az egyéni önvalót az egység állapotába hozni, és megszűnnek működni a továbbiakban. Ez a belsőben létezés állapota, a prákritibe és annak törvényeibe való belebonyolódás állapotának a vége.

Egy ilyen vízió csak kivételes lélekkel történik meg, aki teljes lényét átadja a Legfőbbnek, aki már bevégezte mentális, intellektuális és spirituális tetteit, egóját feláldozta a Legfőbb oltárán. Ebben az állapotban, amikor az elme megszűnik létezni, nem marad sem intellektuális zavar, sem hiány az érzelmi összhangban. Ardzsúna elméjében a disszonancia alapja így eltűnt, mikor felismerte saját önvalójának valódi természetét, és már szilárddá vált ebben. Ez valóban az Úr ígérete a Gítában (18:66): “Vonulj vissza minden olyan dologtól, amely idegen természetedtől, és add át magad nekem; én pedig feloldozlak minden bűn alól, ne szomorkodj.”

Forrás: Yoga Magazin, 2014. július