Guru-tanítvány kapcsolat

Swami Niranjanananda Saraswati

Ha valakinek mindenekfelett a guruval való spirituális egyesülés a vágya, a guru felvállalja-e, hogy segítse ennek elérését a tanítvány korlátai ellenére?

Nem. Az emberek sok mindenre vágyhatnak, de az egyesülés vágyának kölcsönösnek kell lennie. Csak a tanítvány és döntése nem elegendő, a gurunak ugyanazt az erőt kell éreznie, és ugyanazt a vágyat kell átélnie. Csak ebben az esetben lehetséges a guru energiájával, a guru saktival való egyesülés.

Ez az, ahol a paradoxon belép. A spirituális birodalmakban a személyes vágyaknak nincs jelentése, nincs érvényessége. A mesterek és bölcsek kijelentették, hogy a spirituális életben az egyik mérföldkő a vágyak mérséklése. Buddha azt mondta: “A nirvána eléréséhez fel kell adnod a nirvána elérésére irányuló vágyadat.” Ezt az alapelvet hangsúlyozzák újra meg újra a mesterek és azok, akik eljutottak a transzcendens szintig, a kozmikus szintig, vagy az ön-megvalósítás szintjéig, mindegy melyik címkét vagy nevet használod. Ezért, azt mondanám, hogy a tanítvány szándéka és akarata közömbös, ha az erő nem jön a másik oldalról is.

Hogy a guru és a tanítvány között szoros és intim érzések alakuljanak ki egymás iránt, nagyon intenzív és mély szintű megértésnek kell léteznie. A megértésnek ez a szintje emberileg nem lehetséges, mert, amikor találkozunk a guruval, mindig rá projekttáljuk törekvéseinket és elképzeléseinket. Elvárjuk, hogy a guru alkalmazkodjon az elképzeléseinkhez. Ameddig a guru alkalmazkodik, „rendes” személynek tartjuk, de amint kifejezésre juttatja emberi természetét, azt mondjuk „Hogyan lehetséges ez?” Valójában mi tettük a gurut robottá, aki teljes tökéletességgel mozog, sétál, beszél. Az emberi természetében a tökéletlenség legkisebb jele is lerombolja saját koncepciónkat. Vagyis, a gururól való megértésünk és a vele való kapcsolatunk ellenére a guru tökéletlen. Ezzel a mentalitással hogyan képzelhetnénk el a guruval való azonosulást?

Elfogadás és önátadás

A guruval való viszony igényli, hogy maszkok és babonák nélküli legyen. Jelen kell lennie az elfogadásnak, az őszinteségnek, a megértésnek és a kapcsolódásnak. Ezek a lépcsőfokok, amelyek végül a guru saktival való egyesüléshez vezetnek. Paramahamszadzsi (Swami Satyananda) sokszor mondta, hogy ha az aranygyűrű az ujjadról valahogyan beleesik a vécébe, lehúzod, vagy beledugod a kezed, kiveszed a gyűrűt, letisztítod, és újra felveszed? Ha valami értékes és megfizethetetlen beleesik a vécébe, kiveszed, letisztítod, majd ismét használod.

Ugyanígy van a guruval való kapcsolatban, függetlenül attól, milyen a guru. Történetek százai támasztják ezt alá. Ha Milarépa helyében lettünk volna, boldogok és elégedettek lettünk volna-e, sziklákat cipelve a hegyen fel és le? Boldogok lettünk volna-e fészek levest iszogatva évekig, mert más nincs? Nem, mi azt mondtuk volna: „Ez a guru a diliházba való.” Elhagytuk volna őt. De a tanítványnak másnak kell lennie mentálisan.

Ezért a guru-tanítvány viszonyt nem könnyű meghatározni. Az emberek gyakran azt mondják az elfogadásról és az önátadásról beszélve: „Akkor elveszítenénk az individualitásunkat. Mi van ott?” De még ez a fajta állítás is az egónk területéről ered. Fel szeretnél jutni a hatodik emeletre, de mégsem akarod elhagyni a földszintet. Azt akarod, hogy a kundaliní elérje a szahaszrára csakrát, mégis, amikor a kundaliní felébred a múládhára csakrában, és elkezded élvezni az életet, azt mondod „Ez az”. Ott akarsz maradni. Oly sok paradoxon van az életünkben. Néhányat magunk teremtünk, néhányat a kulturális, vallásos, társadalmi neveltetésünk hoz létre, és néhány benne rejlik a személyiségünkben.

A tettnek követnie kell a vágyat

Hogyan juthatunk túl e kondicionáltságokon? A vágy önmagában nem elég. A vágyat tettnek kell követnie, és a tett mindig egy hosszú folyamatot követ. A vágyak lehetnek pillanatnyiak, de a tettek soha nem azok. Még az étel evésének egyszerű tette is egy folyamatot követ. Vágyhatok arra, hogy egy bizonyos ételt egyek ma, de hogy ez beteljesüljön, az előkészületek közé tartozó tettek hosszú folyamatot követnek: bemenni a konyhába, bekapcsolni a főzőlapot, kinyitni a zacskót, beleönteni a tartalmát a forró vízbe, várni, hogy megfőjön. Ez egy hosszú folyamat. Nem több mint egy másodperc, amíg megidézzük a vágyat, de több mint egy óráig tart, amíg a konyhában elkészítjük a kívánt ételt. Nem tart sokáig, amíg megidézzük a vágyat, hogy elutazzunk Ausztráliából Indiába, de tizennégy órás repülésbe és sok órás vonatozásba és buszozásba kerül, amíg végül megérkezel Mungerbe (ahol a jógaegyetem van).

Ez egy példa arra, hogyan különböznek egymástól a vágyak és a tettek. A tettek mindig egy hosszú folyamatot követnek, a vágyak pedig pillanatnyiak. Ha meg akarod tagadni a vágyakból eredő tetteket, akkor a vágynak nincs szerepe. De ha be akarod teljesíteni a vágyadat, akkor nem a vágy a fontos, hanem a tett. Ha ott a vágy a spirituális egyesülésre a guruval, akkor a tetteknek, a folyamatnak nagyobb fontosságot kell adni. A folyamat, a tett az azonosításnak, a megértésnek, az elfogadásnak, a hitnek és a bizalomnak kifejlesztését jelenti nemcsak a guruban, hanem önmagadban is, és a jó közérzet az egész folyamat alatt.

Légy készen

Mi vagyunk a nyersanyag, mint egy kő vagy szikla, és a guru a szobrász. Amikor a guru elkezdi faragni a követ, az nagyon fáj, mert le kell vésnie a szükségtelen részeket, hogy megjelenjen a szobor. Ha a kő elkezd sírni, és azt mondja: „Ne, ne, ne érj hozzám, ne bánts, ne faragj”, akkor a szobrász eldobja a követ. De ha a kő hagyja a szobrászt, hogy elvégezze a szükséges vésést, végül az a kő, amelynek értéktelen volt, megfizethetetlenné válik. Egy templomot, házat vagy kertet fog díszíteni, és a szobrász kreativitását fogja reprezentálni.

Ez az attitűd, amellyel a tanítványnak rendelkeznie kell a guruval kapcsolatban. Legalábbis én az életem során mindig fenntartottam ezt a hozzáállást. Noha nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy Paramahaszadzsivel élek, hogy vezetett, szeretett, támogatott, és nevelt, minden nap, ugyanabban az időben emlékeztetnem kell magam, hogy készen állok bármire. Használhat engem, vagy bánthat, lényegtelen.

Az a tapasztalatom, hogy a guru soha nem követi az igazságtalanság útját, az utat, amely nem dharmikus (dharma = az igazság ösvénye). Néha a tettek nyersek, de soha nem igazságtalanok, adharmikusak. Az utasítások lehetnek nyersek, a kiképzés lehet nehéz, de ha nincs igazságtalanság és nincs adharma, akkor miért ne fogadnánk el? Ez az én állandó eszmém kisgyermekkorom óta egészen mostanáig.

Szatszang, Ganga Darshan, 1997. december 12.