Swami Satyananda Saraswati
Ganga Darshan, 1982. október 16.
Swami Sivananda a dél-indiai Tirunavalli tartományban született 1887. szeptember 8-án, egy neves indiai szent és tudós, Appaya Dixit leszármazottjaként, aki egy személyben volt sziddha és bhakta. Swami Sivananda 1923-ban feladta malajziai állását; akkoriban Maláj Államszövetség volt az ország hivatalos elnevezése, itt praktizált orvosként. Visszament Indiába, Rishikesh-be, és beavatást kapott egy szannjászintól, Swami Vishwanandától, aki a Sringeri Math hagyomány őrzője volt.
Ezután Swami Sivananda önmegtartóztató életet élt. A karma, bhakti, rádzsa és gjána jóga egyfajta szintézisére törekedett. Kipróbálta az összes bevált módszert, és azt tapasztalta, hogy az önmegvalósítás irányába leginkább a bhakti jóga útja, az önfeladás vezet. A név és a mantra ismételgetésével, Istennek való teljes önátadással, valamint a kozmikus létezőbe, az ista devatába vetett rendíthetetlen hittel érhetjük el a legmélyebb és legmagasabb rendű tapasztalatot, amelyet hívhatunk akár nirvánának, móksának, szamádhinak vagy darsannak.
1942-ben elhagytam az otthonom és Nyugat-Indiába, Rajasthanba mentem, ahol egy ideig fogadott nővérem tantrikus gurujával éltem. Valóban mester volt, de éreztem, hogy az én gurum valahol máshol van. Ezért elindultam vándorutamra, és egyszer csak Rishikesh-be érkeztem. Azt nem tudom, hogyan jutottam oda. – Vándorlásom bizonyos időszakáról nincs tudomásom. – Vezetve voltam. Rishikesh-ben a Kailash Ásramban élő Swami Vishnudevananada irányított Swami Sivanandához.
Mindez 1943-ban történt, amikor Swami Sivanandának még nem volt meg az Isteni Élet Rendje elnevezésű virágzó ásramja; csak egy pár kunyhó volt itt-ott elszórtan, ennyi volt az egész. Körös-körül vadvilág terebélyesedett, skorpiók, kígyók, és ami még rosszabb, kínzó moszkitók. Mégis gyönyörű volt, az ásramot a Gangesz partja határolta, mögötte pedig a Himalája hegyvonulata látszott.
Közösség csendben
Amikor az ásramba érkeztem, nem Swami Sivanandát pillantottam meg elsőként, hanem Swami Narain fogadott, aki később az Isteni Élet Rendjének az alelnöke lett. Arra kért, hogy egy ideig várakozzak az előcsarnokban. Kellemesen éreztem magam. Azután elvezetett a Vishwanath Mandir templomba. Púdzsa zajlott épp, és praszádot, kicsadít osztottak. Azóta sem éreztem olyan csodálatos ízt! Se pizza, se spagetti, se puri-halva vagy khír nem fogható ahhoz a kicsadíhoz, amit azon a napon ettem. Ez volt az első tapasztalat.
Utána Swami Sivanandához vezettek, akinek ennyit mondtam: „Több éve gyakorlok dhjánát, meditációt, képes vagyok elmélyülni magamban. Képes vagyok túllépni saját tudatom határán, de nem vagyok képes megtapasztalni belül semmi egyebet. Nem tudom, mit tegyek, merre induljak, és hogyan próbálkozzak. Belemerülök, álmodok, és vége. Nem tudok továbbjutni ezen, mert az egyéni tudatom teljesen feloldódik. Súnja.” Válaszként egy dolgot mondott csupán: „Maradj itt az ásramban és szolgálj önzetlenül.” Nagyon megnyugtató volt ez a mondat. Szvámidzsí nem kérte, hogy végezzek dzsapát vagy meditációt, de szavai oly békét adtak elmémnek azon a csodálatos napon, 1943. március 19-én, hogy az intellektusom mellékessé vált. Az összes könyv, amit addig olvastam, majdnem egy könyvtárra való, mind összezavart. Eltávolodva a meditációtól, a bölcseletektől, teljesen össze voltam zavarodva. Mégis attól a pillanattól, hogy Szvámidzsível voltam, az összes kérdésem megszűnt.
Van egy csodálatos slóka (versszak), amit gyakran ismételgetek. „A banyan fa árnyéka alatt, az idős guru és a fiatal tanítvány együtt ülnek. A guru egy szót sem szól, de a tanítvány összes kérdése és kételye megszűnik.” Ez történt velem is. A kérdések eltűntek. Az intellektus felszabadult.
Tehát elkezdtem Swami Sivanandával dolgozni. Ő általában a kutijában (kis házikó, kunyhó) maradt. Semmi másért nem jött az ásramba, csak hogy darsant adjon. Reggel töltött ott két órát, délután egyet és este egyet, tehát csak négy órát láthattuk őt. Egyébként bezárkózott a kutijájába és csak egy Szvámi maradhatott mellette. Még ha a tanítványoknak valami dolguk is volt, akkor sem lehetett bemenni. Ha valaki az egész ásramot leégette volna, akkor is mindössze kettő, meg egy és még egy óra adatott. Erre a szokásra egy esemény ad magyarázatot.
Szvámidzsí elmenekül
Swami Sivananda elsősorban kereső volt, egy őszinte aspiráns. Amikor Rishikesh-be jött, a Gangesz jobb partján telepedett le. Néhány fiatal fiú élt vele, akik szannjászinok lettek. Az egyikük, aki korábban egy cirkuszt vezetett, az ásramban is cirkuszi számokat kezdett előadni. Elkezdett programokat szervezni, épületeket felhúzni, társulatot szervezni, a bevétel után adót fizetni, és így tovább. Egy nap Szvámidzsí megkérdezte tőle: „Te mit csinálsz?” Azt felelte: „Szvámidzsí, szolgálunk téged.” Szvámidzsí akkor úgy gondolta: „Rendben, csinálják csak.” Azonban a dolgok kissé elharapóztak.
Nap, mint nap zaklatták: „Szvámidzsí, ma ez és ez a vendég jött el, látnod kell őt”. Erre azt mondta: „Nem találkozom vele”. Mire ők erősködtek: „Nem, nem, ő Delhiből jött, az ICS-től.” Szvámidzsí felelete: „ICS vagy IPC mindegy, számomra ők fagyi árusok és krumpli hámozók”. Ennek ellenére mégis engedett a tanítványoknak, ha túl sokat háborgatták.
Egy nap Swami Sivananda összecsomagolt és elment az ásramból. Egyszerűen csak otthagyta az ásramot. Kijött a kutijájából, magához vette a dhótiját, valamint a Bhagavad Gítá és a Rámájana egy-egy példányát – imádta a Gítát –, és pénz nélkül távozott. Gyalog ment Rishikesh-be: két mérföld, Haridwarba: tizenöt mérföld, Jalpurba: hat mérföld. Ott egy istállóban töltötte az éjszakát. Reggel a tulajdonos, egy punjabi úr, ment megfejni a teheneit, és ott találta a kiváló szvámit.
Szvámidzsí nagyon magas volt, a karjai szinte a térdei alá értek. Ő egy adzsanubahu volt (a kifejezés olyan embert jelöl, akinek karja a térdéig ér). A hindu hagyományban Ráma adzsanubahu volt. A gazda leborult előtte, badzsre ki rótit (indiai kenyérféleség), tejet és ghít hozott neki, és arról tudakozódott, ki ő. Swami Sivananda nem fedte fel kilétét. Azt mondta: „Egy szádhu vagyok, tírthára megyek (könyörgés a változásért), zarándokolok”. De Szvámidzsínek nagyon nehezére esett hazudni. Így egy kis idő múlva megszólalt: „Igazából Rishikesh-ből jövök.” Ebből is látszik, hogy olyan volt, mint egy gyermek, aki a telefonba azt mondja: „Az apukám azt mondja, hogy nincs itthon.” Ilyen ember volt ő. Ha nem szólt igazat, azt egy pillanat alatt észre lehetett venni. Ha mi hazudunk, sose veszed észre, mert ravaszak vagyunk, de pont ezért szenvedünk. Túl bonyolultak vagyunk. Ő tehát így szólt: „Igazából nem zarándok tírtha dzsátrí vagyok, hanem Rishikesh-ből jöttem, ott van az ásramom.”
A férfi megértette, hogy a szvámi elmenekült az ásramjából. Elküldte a fiát, hogy tudassa a tanítványokkal, hogy a Gurudzsí nála tartózkodik. Az összes szvámi eljött, leborultak Swami Sivananda lábainál és kérték, hogy menjen vissza. Erre így szólt: „Ígérjetek meg egyvalamit. Csak azokban az órákban alkalmatlankodtok, amiket kijelölök, és ha ezekben az időpontokban mégis csendet kérek, akkor békén hagytok.” A szvámik beleegyeztek. Így Szvámidzsít visszakísérték az ásramba, és meghatározták a szabályokat, hogy két óra áll a tanítványok rendelkezésére a darsanhoz, egy óra mantrára vagy szannjásza diksára, és este egy óra könyvek dedikálására és szatszangra. Egész életében sosem mulasztotta el az esti, egy órás kirtant. Igazából ezt hívta szatszangnak. Néha még az ásram szvámijai sem mentek el, néha csak négyen voltak, vagy hárman, ketten, néha csak egyvalaki. Emlékszem egyszer csak ő és én voltunk ott, de akkor is megtartotta.
Szvámidzsí nagyon következetesen betartotta ezt a négy órát, ezeken kívül senki sem kereshette fel a kutijájában, hogy társalogjon vele. Ha bárki azt mondta neki, hogy ez vagy az a szvámi jó vagy rossz, csak ennyit mondott: „Emelkedj felül rágán és dvésán, a féltékenységen, az utálaton és a szereteten. Csak légy szenvtelen és csendes.”
Siva támogatása
Szvámidzsí tulajdonságai nemesek voltak, nagyszerű ember volt, egy igazi jó ember. A többi ember iránt önzetlen, becsületes volt, tele szeretettel, jóindulattal és együttérzéssel. Még egy macskát sem bántott volna meg. A vele töltött tizenkét év alatt sosem hallottam, hogy azt mondta volna: „Jaj! Ne!” Nyugalom, béke, szeretetteliség, báj volt jellemző rá, gúny és számítások nélkül – ilyen volt ő. A tanítványaival is tisztelettel bánt. Sosem hívott engem Satyanandának; mindig úgy szólított, hogy „Swami Satyananda Maharadzs, Namó Nárájana.” Mindenkit illendőképp köszöntött, minden évben egyszer a takarítókat és az utcaseprőket az ásramba hívta és megmosta a lábukat. El sem tudod képzelni, milyen nehéz lenne egy arrogáns vagy egy beképzelt hindu számára, hogy egy utcaseprő lábát megmossa! De Szvámidzsí megtette, és a többi szváminak is ezt kellett tennie. Utána kendőket, dhótit, takarókat, halvát és purit adott az utcaseprőknek, majd megáldotta őket, mielőtt elmentek.
Szvámidzsí mindig azt mondta, hogy először az egót kell feladni, csak utána következhet a változás. A meditáció, a jóga és a bhakti mind jó, de végül is mi az értelmük? Ha gyönyörű virágokat és elegáns bútort viszel a házadba, de nincs szemed, hogy lásd ezeket, akkor mi a hasznuk számodra? Először meg kell szabadulnod a hályogtól. Hogyan tudnád a legmagasabb létezést elérni anélkül, hogy az egót felszámolnád? Ezért először le kell mondanod az abhimánról, a büszkeségről. „Én egy nagyszerű szvámi vagyok” – ez az abhimán. „Én egy szent ember vagyok,” – ez az abhimán. „Én a miniszterelnök fia vagyok” – ez az abhimán. Még egy züllött, részeges hazárdjátékos is rendelkezik abhimánnal. Ez a személyiségének középpontja, innen hajtja végre a tetteit. Az abhimánnak el kell tűnnie, ha valaki végtelenné akar válni. Épp ezért vezette be Szvámidzsí a tanítványait a karma jógába, és irányította őket időről időre.
Egófeladás és kegyelem
Mikor elkezdtem az ásram-életet, akkor értettem meg, hogy milyen nehéz dolog a karma jóga. Az önzetlen szolgálat rosszabb, mint a szamár munkája. Nagyon fájdalmas volt, sok szamszkárát hozott elő. Az összes pozitívum, amit magamról gondoltam, teljesen szertefoszlott. Azt hittem, jó ember vagyok, de rájöttem, hogy nagyon indulatos. Azt hittem, tiszta fejű ember vagyok, de rájöttem, hogy kilátástalan. Azt hittem, erős vagyok, és rájöttem, hogy gyenge. Azt hittem, nem vagyok falánk, mivel jó családban nevelkedtem, ahol bőven volt mit enni, de ráeszméltem, hogy mennyire mohó vagyok, ha látok valakit teázni, és én nem kapok. Ezek a karmák és szamszkárák mind feljöttek a tudatosságom szintjére.
Sok tapasztalatot szereztem az egó feladásáról Szvámidzsí segítségével. Csak egy példát említek. Volt az ásramban egy szolgálófiú Garhwalból, aki nagyon arrogáns fiatalember volt. Az ásramban az volt a szabály, hogy minden ott lakónak és vendégnek el kellett vinnie a saját tányérját a Gangeszhez elmosni. Egyik nap egy idős szvámi csak úgy lerakta a tányérját a konyhában. Mondtam neki: „Csak hagyd ott, majd én elmosom.” Idős volt, és tudtam, hogy nehéz lenne neki lemenni a Gangeszhez.
A segéd épp nagy edényeket mosogatott. Mérges lett: „Itt ne legyen tányér! Ki innen vele!.” Megfogta és eldobta, mire azt mondtam: „Kifelé, hagyd el az ásramot.” Ilyen a természetem. Nem vettem figyelembe, hogy ő is egy emberi teremtmény, csak saját magamat figyeltem. Az ásramban meghatározó ember voltam, és amikor azt mondtam „Hagyd el az ásramot!”, akkor tényleg el kellett hagynia az ásramot. Valaki azonban azt mondta neki: „Menj egyenesen Bare Szvámidzsíhez (Swami Sivananda) és kérd tőle, hogy maradhass.”
Így este, mikor Szvámidzsí megérkezett, a fiú megérintette a lábát, és így szólt: „Szvámidzsí, elmegyek.” Szvámidzsí megkérdezte, hogy miért. Azt mondta: „Swami Satyananda azt parancsolta, hogy hagyjam el az ásramot.” Szvámidzsí nem szólított magához, hogy kiderítse mi történt, mindent értett, mert Szvámidzsí nagyon éles eszű, kifejezetten intelligens ember volt. Ehelyett elvitte a fiút az ő saját konyhájába szolgálatra, és ott tartotta.
Ezt én nagy sértésnek éreztem, a gurum közvetlen sértésének. Ő a saját szolgálatába állította azt a fickót, mikor én kidobtam! Minden nap oda kell mennem és találkoznom kell azzal a fickóval az ajtónál – Szvámidzsí ajtajánál – ez nagyon sértő volt. Teljesen összezavarodtam. A jóga, amiről beszéltem, hogy eljutok a tudatfelettibe és a tudatalattiba, mind romba dőlt. Valamennyi szellemi alap összekuszálódott, az érzelmek mind összezavarodtak bennem. Az összes bölcselkedés, amiről addig beszéltem, az összes dolog, ami megfogalmazódott az elmémben, mind zűrzavarossá lett. Azt gondoltam: „Itt hagyom az ásramot és elmegyek.”
Látod, ez csak egy kis sértés a gurutól, és máris ott akarjuk hagyni az ásramot, el akarunk menni. Ha a gurunk számunkra bosszantó viselkedését sem tudjuk felfogni és megérteni, akkor minek vagyunk ott? És miért mondjuk, hogy ő a gurunk? Ez olyan, mintha azt mondanánk neki: „Mivel neked dolgozom, kérlek, a mai naptól bánj velem kedvesebben. Pénz helyett ételt adsz. Szolgálni szeretném az intézményed, de nem tanítványként, és ezért nem ismerlek el gurumként.” Tehát egyrészről azt mondjuk, hogy „te vagy a gurum, te vagy az életem, te vagy a pránám, te vagy minden”, de ha egyszer próba elé állít, akkor elbukunk. Azonban én akkor nem gondoltam ilyeneket, terveket szőttem, egész éjszaka nem aludtam. Nem akárki voltam: az ásram főtitkára, majdnem az összes kulcs, az összes pénz nálam volt, és arra gondoltam, hogy ez a sértés a halálomat jelenti.
Másnap reggel folytatódott minden. Tétováztam elmenni Szvámidzsí kutírjához (ua.: mint kutija). Ez egyszerű pszichológia. Azt gondoltam: „Én kidobtam azt a segédet, ő pedig ott fog állni és ki fog gúnyolni.” Már egyfajta háborús kép kezdett megjelenni bennem a köztünk levő viszály miatt, amit nem voltam képes megérteni. Most már értem, mert már kívülről nézem a képet. A tanítványaim nem értik, mert ők még benne vannak a helyzetben.
Azonban mikor Szvámidzsí kunyhója felé tartottam, nem a segéd volt az ajtónál, hanem Szvámidzsí. Kinyitotta a kaput és köszöntött: „Namó Nárájana.” Erre azt mondtam: „Hát persze! Pontosan tudod, mi játszódik le a fejemben.” Bekísért és megnézte a papírokat, amiket meg kellett mutatnom neki. Csak ennyit mondott: „Úgy nézel ki, mintha megnyitottam volna előtted az ajtót.” Önkívületi állapotba kerültem.
Azt mondtam: „Neked kell megnyitnod az ajtót, más nem tudná ezt megtenni.” Ezzel átadtam neki az elmém egy részét, amelyik nem akarta, hogy a segéd nyisson ajtót. Végülis ő a guru. A gurunak kell a fény felé nyíló ajtót kinyitni. Ő többre gondolt annál, mint amennyit mondott, és én is többre gondoltam, mint amennyit mondtam. Ennyi történt. Utána bementünk, és innentől minden rendben zajlott.
Geru színben
1946-ban fizikai próbatételeken mentem keresztül. Számtalanszor megbetegedtem és csontig soványodtam. Arra gondoltam, hogy elhagyom az ásramot. Végül is kemény munkát otthon is tudok végezni. Ez volt a májá csapdája; nagyszerű érveket és kifogásokat adott.
Levelet írtam az egyik barátomnak Lahoreba, aki szerkesztő-helyettesként találkozót szervezett nekem a The Tribune folyóiratnál. Küldött pénzt, vettem magamnak kabátot, nadrágot és nyakkendőt. Még egy ilyen esztelen szvámit! Mikor mindennel elkészültem, odamentem Swami Sivanandához és azt mondtam neki: „Elmegyek.” Megkérdezte, hogy miért. Valamit válaszoltam, de nem emlékszem pontosan, hogy mit. Azt mondta: „Rendben. Szeptember 8-án ünnepeljük a hatvanadik születésnapomat. Addig maradj. Utána mehetsz. Még két hónap.”
Nem tudtam, hogy minden oldalról be akar hálózni, ezért hát maradtam. Végül eltelt a születésnap is, 9-én és 10-én az összes vendég elutazott. Szeptember 11-én magához hívott és ezt mondta: „Gyere el holnap reggel és vedd fel a szannjászát.” Derült égből villámcsapás! Nem tudtam mit is mondjak. Azt mondta: “Holnap reggel hétkor szannjászát veszel, és kidobod az élet alsóbb birodalmai felé irányuló valamennyi ragaszkodásodat, kötődésedet és kötelezettségedet.” Újból mederbe terelte gondolataim folyását, és én azt feleltem: „Rendben.”
Megfeledkeztem a The Tribune-ről. Mindent elfelejtettem. Az elmém kiürült. Egész éjszaka nem aludtam. A mantrámat ismételgettem, ami akkoriban a Gayatri volt. Nagyon lelkes voltam, türelmetlenül vártam a reggelt. Nagyon hosszú volt ez az éjszaka számomra. Ahogy vártam és vártam, valami felbukkant az elmémben. Hét órakor odamentem Szvámidzsíhez, hívott egy borbélyt, aki megborotvált. Már kopasz voltam, csak egy kicsi tincs volt, tudod, egy kis egó. Levágta, adott egy kaupint (speciális fehérnemű) és egy dhótit, majd magához vette a dzsánájumat, a szent fonalamat.
Majd így szólt: „Ebben az életben, az életet követően, akár egy kocsmában vagy prostituáltak között vagy, sose hagyd el a gerut.” Egy szankalpát adott nekem, egy szabályt. Azt mondta: „Mindegy mit teszel. Mostantól a geru a bőröd.” Ezért szeretem annyira a gerut. Ez az egyetlen ásram, ahol a szvámik valódi gerut viselnek. Más helyeken kevert színeket hordanak: narancssárgát, pirosat és így tovább. Ebben az ásramban mi, ragaszkodunk a geruhoz.
„Kövesd a kijelölt utad”
1953-tól 1955-ig Szvámidzsí megengedte, hogy abbahagyjam a munkát az ásramban és tanuljak. Érezte, hogy az ásram már nem a megfelelő hely a kibontakozásomra. Ott már csak bizonyos keretek között tudtam érvényesülni, így a megnyilvánulásaim nem voltak eredetiek. Tudta, hogy volt egy sajátos filozófiám, munka- és életstílusom. Abban a három évben alaposan elmélyedtem a sásztrákban (szövegmagyarázat), a Rig Védától kezdve egészen a Gandhi által írott könyvekig. Tanulmányoztam az összes vallást szanszkrit, hindi és angol nyelveken. Elküldött egy évre Gujaratba és Saurashtrába, és magával vitt egy három hónapos indiai körútra – így tudtam az emberekről tapasztalatot szerezni.
1956-ban gyengélkedtem. Egyik nap a szobámban pihentem és kaptam egy üzenetet Szvámidzsítől, hogy menjek le hozzá. Mikor odamentem, csak ennyit mondott: „Túlnőttél az ásram falain, a küldetésed fontos dolog.” Azt tette még hozzá, hogy „van valami, amiről az emberek nem tudnak, és mi sem igazán tanítjuk, mert az emberek még nincsenek rá felkészülve. Ők csak egy kevés ászanát és kis pránájámát akarnak. A legtöbb ember fél a jógától, ezért nem is tanítok túl sokat nekik.” Megtanított a krijá jógára. Alig öt percig tartott, mert már ismertem. Adott nekem száznyolc rúpiát és így szólt: „Vigyél magaddal az ásramból bármit, amit szeretnél, de jobb minél kevesebb dolgot vinni.” Így március 19-én, ugyanazon a napon, mikor érkeztem, elhagytam az ásramot.
Az egész országot bejártam. Abban az időben nagyon irtóztam a különféle intézményektől. Nem akartam, hogy bármi közöm legyen ásramokhoz, tanítványokhoz vagy pénzhez. Csak vándoroltam és szegény koldusemberként éltem. Láttál koldusokat a pályaudvaron ülni? Talán az apád látott engem valahol így ülni! Egyszerűen csak független akartam maradni. Ha dohányoztam, senki sem mondhatta: ”Hogyhogy dohányoznak a szádhuk?” Én a saját dolgommal törődöm, a te dolgod a tiéddel foglalkozni. Így éltem néhány évig.
Végül Mungerbe érkeztem, és azt hiszem, ekkor kezdődött el egy új korszak. Nagyon szép hely volt. 1963. július 13-án belső ébredésem volt. Egy üzenetet kaptam, és így kezdődtek el a dolgok.
Yoga Magazin, 2008. 09.