Szamarpan, avagy lemondás a guru-tanítvány viszonyban

Swami Satsangi

Két fontos típusú lemondás létezik az emberi életben. Az egyik az, amikor az egyén lemond az alacsonyabb szintű ösztönökről, az emberi kísértésekről és elmebeli szeszélyekről. Ez a lemondások gyakoribb típusa, a legtöbb ember ezt teszi. Vannak, akik félnek lemondani az egóról, mert attól tartanak, hogy elveszítik az egyéniségüket. Ők nyilván nem is tudnak róla, az élet mennyi egyéb területén mondanak le az egójukról mindeközben. A másik indíték a guruért, a belső lényegért való lemondás. Ha valaki igazi tanítvány, lemond mindenről a guru számára: érzelmekről, agyról, értelemről, jó és rossz cselekedetekről, egóról, hiúságról, múltról, jelenről, jövőről, biztonságról, félelmekről és szenvedélyekről. Semmi sem tartozik ekkor a tanítványhoz, mindent átad magából gurujának.

Az első típusú lemondás eredménye fájdalom, szenvedés és frusztráció. A második típusú lemondásé ánanda, boldogság. A hívő érezni kezdi, hogy immár nincs egyedül. Van valaki, aki áhítattal szereti, nem ideiglenes jelleggel, hanem az örökkévalóságra szólóan. És a hívő kezdi érezni, hogy ketten valahogyan eggyé válnak. Ez az egység-élmény az eredménye, ha a tanítvány lemond önmagáról a guru számára. Önmagának elvesztése nem olyan, mint a halál, hanem magasabb élmény küszöbéhez való érkezés.

Hol egyesül guru és tanítvány? Nem fizikai, érzelmi vagy mentális síkon, hanem a teljes sötétségben, amikor már minden elkészült, a legbelső szobában, ahol minden halott. Ott nincsenek hangok, nincs semmilyen forma vagy látomás. Tudatában már nincs más, csak a guru, magasztos fényként ragyogva. Ez az az út, ahogyan guru és tanítvány közösséget vállal, és ehhez kell a tanítvány ego-ját megsemmisíteni.

Ha sót vagy cukrot keverünk vízbe, az feloldódik benne, a dualitás megszűnik, nincs többé külön identitás. Ilyennek kell lennie a kapcsolatnak Isten és hívő, valamint guru és tanítvány között. Ez csak akkor lehetséges, ha spirituális síkon tökéletes közösségben vannak. A test, az elme és az érzelmek ideiglenesek, míg a szellem örök és a guruval való kapcsolatnak a szellemen kellene alapulnia. Ha van valami tanítvány és guru között, az szellemük között van, nem testükben, vagy elméjükben. Ez nem fizikai, mentális vagy érzelmi kapcsolat. Kezdetben a viszony érzelmi alapokon nyugszik, hiszen emberként az érzelmi síkon élünk. Ugyanakkor, a tanítványnak ki kell lépnie ebből az érzelmi kapcsolatból, különben elvész a józanság, a nyugalom, a stabilitás és az elme homogenitása.

A tanítvány egyéni tudatának és a guru egyéni tudatának össze kell mosódniuk. Ez azt jelenti, hogy a tanítvány képes elfelejteni mindent, amit csinál, gondol vagy érez, képes elfelejteni az egész világot, kivéve a gurut, aki mindig vele van. Ez a spirituális közösség. Ha a tanítvány behunyja szemét, a gurut látja. Ha WC-t pucol, ott érzi őt magában. Ha bármilyen munkát tervez, ott van a gondolataiban. Meg kell lennie benne az advaita bháva, az egység-érzése a guruval.

A guru-tanítvány kapcsolat célja, hogy képesek legyünk egymáshoz kapcsolódni egy univerzális területen. Ehhez a tanítványnak a guru mentális frekvenciájára kell hangolódnia. Az egyéni elme csak egy fogalom, semmi más. Egyéni elme nem létezik, ez csak egy fogalom. Olyan nincs, hogy egyéni elme, csakis egyetemes elme létezik. Az egyetemes elme képes egyesülni minden elmével bárhol, bármikor. Nem valamiféle átvitelről van szó, hanem egyesülésről, közösségről. A guruk kifejlesztették az egyetemes elmét magukban, így bárhol működhetnek. Minden ember része az egyetemes elmének, és ha valaki képes eltávolítani az ego-ját – a közte és a guru közötti, a közte és az Isten közötti, a közte és belső lényege közötti korlátot – akkor a guru képes kommunikálni vele a világ bármely pontjáról, hiszen a két elme immár azonos. Ezt helyesen kell érteni. Ez végtelen türelmet igényel a guru részéről és végtelen türelmet a tanítvány részéről. Amíg nincs hatalmas hit és megértés és egyfajta megvilágosodás önmagunkban, addig ez a közösség nem jöhet létre.

A guru és tanítvány közti kapcsolatot a hit teremti meg. Ha nincs hit, nincs kapcsolat. A guru a tanítvány hitének tükre. Ha a tanítvány hite csökken, látni fogja azt visszatükröződni guruján. Ezért azt mondhatjuk, az átlagos tanítvány számára a guru a kedves anya szerepét játssza, de azon tanítványoknak, kiknek van hite, a guru megmutatja igazi természetét, hiszen őket más fából faragták, és állják az éles vésőt, hogy belőlük, mint nyersfából gyönyörű mintadarab lehessen.

Az emberben eredendően létező hit megerősítése az, amire a hangsúly kerül a guru-tanítvány kapcsolatban. Ez a viszony kell, hogy beteljesítse az élet fenséges jellegét, s mégis oly nehéz fenntartani. A legtöbb tanítvány addig tölt el pár évet a guruja mellett, míg nem talál valami hibát benne, és akkor kimondhatja magának, hogy nem is ő volt a guruja. Ez a válság akkor következik be egy tanítvány életében, amikor nincs hite. Ha a tanítvány hite erős, a guru tükröződése is nagyon erős lesz. A guru személyisége a tanítvány hitének képe. Ezért mondta Mirabai is:

Belészerettem a guru lábába.
Az ő szent lábának menedékét akarom, semmi mást.
Ez a megtévesztő világ álommá vált.

Számomra a világ óceánja kiszáradt.
Már nem szorongok, hogy át kell kelnem rajta.

Mira nem más, mint a leleményes Krisna,
S az ő reménye egyedül a guru hajlékában van.

Ha a tanítvány hite megingathatatlan, mély és erős, a guru személyisége elkápráztatja. E hitet a guruval való következetes, intim, oszthatatlan kapcsolat fenntartásával lehet védeni és fejleszteni. Ennek során nagyon hosszú ideig egymáshoz közel élnek, mindaddig, amíg a tanítvány meghaladja a test és a lélek korlátait, míg végül túllép az anyagi természeten, és képessé válik a guruval való belső kommunikációra. Szellemi síkon kifejleszti elmélyült, teljes tudatosságát, a nem-kettős tudatosságát a guruval. A szamarpan élménye a guru-tanítvány viszonyban az, mikor az elme alsóbb rétegei megbénulnak, hogy a magasabb szférák érzékennyé válhassanak. Amikor ez megtörténik, a guru egynek érzi magát a tanítvánnyal, s már nem lát különbséget.

A spirituális életben a transzcendentális tudást csak az a tanítvány nyeri el, akinek az elméje elvesztette világi, alacsonyabb érzékenységét, mely már nem reagál az alsóbb reflexekre, ugyanakkor nyitottá lesz a magasabbakra. Mély meditációban a tanítvány hallani kezdi guruja utasításait a tudattalanjában. Így a guru kivezeti őt a zsákutcából, amiben bennragadt, és megmutatja neki az örök fényt. A guru át és áthatja a tanítvány tudatát, még ha az nem is akarja. A guru is szereti a tanítványt. Amikor egy guru szereti tanítványát, mindig tisztában van vele, mindig gondol rá, ő is szenved a tanítvány neurózisától. Ha a tanítvány szereti annyira a guruját, hogy nem tud másra gondolni, guru-neurózisa lesz. Ez a szamarpan elérésének első és utolsó követelménye. Ez a shakti legerősebb formája. Ez a tudatosság a szeretet maga, egy nagyon erőteljes kapcsolat.