A Guru szerepe

Rikhia website blog bejegyzések, Satyananda Yoga Asram

Forrás: http://www.rikhiapeeth.net

1. rész

Bejegyzés: 2010. július 19.

A szamarpan egy nem-megfogható tapasztalás, amely az egyén lényének legmélyebb részéből tör fel a spirituális fejlődés egy bizonyos pontján, amikor az ember el akarja veszíteni önmagát azáltal, hogy beleengedni magát valami nagyobb dologba. Sokan, hogy megragadják ezt a tünékeny tapasztalást megpróbálnak belemerülni a természetbe, költészetbe vagy Istenbe, de ez többnyire így is kicsúszik a kezeik közül. Ez egy kritikus pont és fontos megérteni, hogy az ebbe az állapotba való megérkezés egy utazás végét jelenti és egy új út megkezdését. Bepillantást nyertek, de a teljes megtapasztalás még várat magára.

Itt a guru fontos szerepet játszik. Ő a törekvő veleszületett vágyakozásának megfogható megtestesülése, egy magasabb valóságnak való önátadás. Az aspiránst érzéseinek intenzitása viszi el a gurujához, az önátadás teljessége ritkán érhető el egy magasabban álló lény vezető fénye nélkül.

A legtöbb törekvő, aki eljön a guruhoz, ezért a szamarpan egy szikráját hordja a szívében. Azonban, ahogyan a guruval való kapcsolat fejlődik, erősödik, ahogy a guru szakértő keze faragja a személyiséget, az ember felismeri, hogy mennyire törékeny volt önátadásának minősége, mennyire merev az elméje, mennyire ármánykodó az egója és hogy milyen létfontosságú a guru. Az Istennek való odaadás a legjobb esetben is csak egy elképzelés az új spirituális tanuló számára, de a guru jelenlétében élő tapasztalássá válik, bár nem szükségszerűen könnyű tapasztalássá.

Ki a guru?

 A guru az, aki a tanítvány életét szisztematikusan irányítja, az, aki a hajót kormányozza. Ahhoz, hogy megtanuljuk az Istennek való önátadást, előbb gurunk kell, hogy legyen. Az önátadást előbb a guruval szükséges gyakorolni, mivel a guru áldása nélkül az önátadás ösvényét nem könnyű felfedezni. Az embernek szüksége van arra a kapcsolódásra, amelyen keresztül a kegyelem áramlani tud. Egy élő kapcsolat nélkül, egy guru nélkül nagyon nehéz kapcsolódni a szubtilis Legfelsőbb Valósághoz és megkapni a kegyelmét. A tanítvány guruval való kapcsolata a tesztje a tanítvány őszinteségének és odaadásának. Az alázatban azonban a tanítvány nem dobja el a személyiségét, hanem inkább felajánlja korlátozott énjét valakinek, aki határtalan Önvalóvá fogja azt átalakítani. Onnantól pedig Isten veszi át az ügyet.

A guru és a tanítvány kezdetben idegenek egymás számára, de a tanítvány megtalálja a hitet a guruban. Először az önátadást és a hitet gyakorolja a guruban és végül Istenben. Elkezdi megtanulni az önátadás abc-jét a gurun keresztül és fejleszti azt a folyamatos gyakorlással. Ebben a hitben látja Isten árnyékát, visszatükröződését és fényét. Amikor a gyakorláson keresztül a hite erőssé, tisztává és istenivé válik, amikor az a tiszta elmén és szíven keresztül jön létre, akkor meglátja Istent. Akkor Isten – akit más emberek különböző módon határoztak meg – nyilvánvalóvá válik. A Guru Stotram ezt mondja:

Gururbrahma gururvishnu gururdevo mahesvarah.

A Guru az Brahma, a Guru az Visnu és a Guru az Síva.

A guru Brahma, mert a tanítvány számára egy új és hihetetlen világot teremt; Visnu, mert táplálja és védi a tanítványt; Síva, mert megsemmisíti az egyéniség világát. Minden nagy szent hangsúlyozta a guru szükségességét. Ezt mondták a Rámacsaritamanasz-ban is, hogy senki sem tud átkelni a szamszára óceánján a guru segítsége nélkül, még akkor sem, ha Brahmáról vagy Síváról lenne szó.

A guru két valóságot képvisel: a tanítót és a mindent átható Lényeget. A guru a tanító is és az a lény is, aki a tanítvány szívében lakik. Tanítóként tanítani tud, és a szív lakójaként vezeti a tanítvány fejlődésének és spirituális beteljesedésének útját. Az igazi guru-tanítvány kapcsolat, az a belső lélekkel (szellemmel) való egységnek a megtapasztalása, amely képessé teszi a tanítványt arra, hogy mélyebbre hatoljon önmagában és közelebb viszi őt Istenhez. Ez egy tapasztalás, amely teljesen megdöbbenti őt.

Gyakorlati szempontból nézve a guru képes arra, hogy elmondja a tanítványnak, hogyan gyakorolja az önátadást, mert ő maga is átment az egész folyamaton. Kellett lennie egy olyan időszaknak, amikor a mentális zavarodottság hatott rá, konfliktusokkal nézett szembe és az élet szenvedélyei vonzották. Az alapján, ahogy ő kezelte ezeket a helyzeteket és túljutott azokon, vezetni tudja a tanítványokat mentális és érzelmi tapasztalásaikban. Nyilvánvalóan biztonságos annak a személynek a segítségét kérni, aki maga is átment hasonló tapasztalásokon, és mesterévé vált azoknak.

A Guru szerepe, 2. rész

Bejegyzés: 2010. július 20., kedd

Hogy tudja a guru kihozni (a tanítványból) a szamarpant?

 Az embernek nincs tudomása saját tudatosságának szintjéről vagy, hogy milyen hiányosságai vannak. Lehet, hogy megpróbálja kijavítani szociális és mentális hibáit, de vannak hiányosságok, amelyek mélyen beágyazódtak a személyiségbe. Ezért a guru gyakran egy műtétet végez a tanítványon, amelyet az egó levágásának, az egó eltávolításának neveznek. Ez az operáció olyan nehéz, hogy sok tanítvány nem bírja ki. Azonban, ha sikeres, akkor elérik a célt. Az egó-műtét az Istennek való önátadással valósítható meg, de Isten túlságosan is kedves. A guru nagyon szigorú ember, tudja a kötelességét, tudja, hogy minden egyes lénynek hogyan kellene élnie, gondolkodnia és cselekednie. Mindent tud ahhoz, hogy a tanítvány egóját szétmállassza. Lehetséges, hogy az ember nem érti mindezt, amíg tanítvánnyá nem válik. Az egó az akadály az egyén és az isteni között, a tanítvány és a guru között. Nagyon kemény dió megtörni, az „én-t”, amely néha nagyon szubtilis tud lenni. Az egó miatt válik nehézzé a teljes önátadás. Minél nagyobb az egó, annál kisebb a befogadóképesség. Ahogyan az egó kifinomultabbá válik, a befogadóképesség nagyobb lesz.

A guru megszakítás nélküli szolgálata a tanítvány egóját eltörli. Nem gondolja többé: „Az önvaló megismerése miatt jöttem a gurumhoz, és ő csak a vécépucolást bízta rám! Ingyen szolgája vagyok.” A guru megteremti a körülményeket, hogy a tanítvány tisztíthassa önmagát. Szádhanát is ad, hogy segítse a folyamatot. Idővel a tanítvány egója fokozatosan visszaszorul és az önátadás spontán módon megtörténik, az egyén világi megközelítései és abnormalitása véget ér, a külső áramellátás kikapcsol és bekapcsol a belső fény.

Van egy ébredés, amely csak akkor történik meg, ha valaki teljesen megadja magát. A tanítvány önátadása a gurunak nem olyan, mint a szolgáló vagy a hadifoglyok megadása, mert ha egyszer a tanítvány átadja magát, akkor tudja ezt és azt mondja: „Vedd az életemet és tégy, amit tenni akarsz.” Az igazi guru nem a világi dolgok feladására készteti a tanítványát, hanem a korlátolt énjének a feladására, a tudatlanság fátylának a feladására, amely az egója és a mindent átható valóság között lebeg.

A guru folyamatosan teszteli is a tanítvány őszinteségét és odaadását, mivel biztosnak kell lennie afelől, hogy a tanítvány elméje nem fog megrendülni egy pillanatra sem. Nagyon fontos, hogy a guru bármilyen nehézség nélkül képes legyen kezelni a tanítványt. Ha a tanítvány nem reagál a guru utasításaira, javaslataira vagy inspirációjára az egyszerű intellektuális szinten, akkor hogyan tudná a guru vezetni őt a magasabb birodalmakban? A gurunak képesnek kell lennie arra, hogy befolyásolja és vezesse a tanítvány elméjét, tudatos gondolkodását, bármilyen irányban: jobbra, balra, le a csatornába, fel a hegyre, a tűzbe, vagy a vízbe.

Ezért a guru különböző feladatokat ad a tanítványnak, hogy ellenőrizze a tudata reagál-e és hogy milyen messzire jutott az önátadás ösvényén. A tanítványokban csak akkor tudatosodik hitük minősége, amikor a guru szembesíti őket bizonyos nehéz tesztekkel. Ez különösen igaz a szannyászin tanítványokra, akik vele élnek, akik teljesen kapcsolódnak vele. Ott tartózkodásuk ideje alatt egy bizonyos alkalommal teszteli őket. Az a tanítvány megy át, jár sikerrel, akinek a hite nem törik meg. A guru jutalom formájában ad neki valamit. Ezt guru kripának nevezik, a guru áldásának.

Egy tanító, egy ácsárja az ászana, pránájáma tanulásában és egyszerű meditációs gyakorlatokban tud segíteni, de egy ilyen mesternek meg vannak a korlátai. Csak a guru tudja korlátozások nélkül, hogy hogyan vezesse a tudatlant és vakot az önvaló felismerésének ösvényéhez a harmadik szemet megnyitva. Egy tanítvány elméleti síkon lehetséges, hogy intelligens, lehetnek a legmagasabb képességei és mérhetetlen vagyona, de a spirituális szeme még nincs nyitva az illúzió vagy tudatlanság, a mája vagy avidjá fátyla miatt. Csak a guru tud segíteni a belső látás kifejlesztésében. Az önmegtisztulás és a karma feloldása a guru szolgálatával kezdődik. A tanítvány csak a tudatos birodalmakban tudja gyakorolni a szádhanáját, míg a guru a tudattalanban segíti őt. Kinyitja a zárt ajtókat a tanítvány előtt és az önvaló ébredését lehetővé teszi. Ahogyan a tanítvány fejleszti a kapcsolatát a guruval, a bhaktin és sraddhán, az odaadáson és hiten alapulva, egy ébredés kezd létrejönni benne. A külső guru segít felébreszteni a belső gurut, úgy működik, mint a gyújtószerkezet, hogy kirobbantsa a guru tattvát belül.

Amikor az ébredés megkezdődik, az elme és a tudatosság szerkezetében egy átalakulás jön létre. Ez nem csak egy változás, hanem egy teljes átalakulás, hasonló ahhoz, mintha egy kutyából ló válna. Az elme teljesen mássá válik, a gondolkodás szerkezete egy teljes átalakuláson megy át minőségében, formájában, értékelésében és értékeiben. Ugyanakkor az észlelés vagy belső megismerés nagyon kifinomulttá válik, az egyén képes arra, hogy érzékelje a szubtilis lényeget. A létezésnek ebben a megvilágosodott állapotában jönnek a kinyilatkoztatások, sugallatok és világos, egyértelmű ösvény nyílik meg előtte. Az ember rájön arra, hogy mit kell tennie. Ha a Természet valakit kiválaszt arra, hogy egy Krisztus legyen, ezreket vezessen, százakat gyógyítson, akkor ez a valaki meg fogja ezt tenni. Ez az, amikor a tanítvány eszközzé válik, egy közvetítővé, a kozmikus folyamatok hangszerévé.

 

A Guru szerepe, 3. rész

Bejegyzés: 2010. július 21., szerda

Mit kell tennie a tanítványnak?

 A tanítványnak háromféle típusa van és a guru különféle célokat határoz meg számukra. Vannak a világi tanítványok vagy családfenntartók, a szannyászin tanítványok vagy szerzetesrend és a belső tanítványok. Mindegyik típusban más dimenzióban történik meg az önátadás. Ha a világi tanítvány az odaadásán keresztül adja át magát, az megfelelő. Nem kell odaadnia a gurunak az üzletét, a családját, a gyermekeit, de fel kell ajánlania a valódi odaadást, hogy a guru segíthesse, hogy az elme békéjére és a helyes megértésre rátaláljon.

A szannyászin tanítványnak oda kell adnia a vágyait és világi ambícióit, hogy mire elhagyja az ashram életet, az egész személyisége átváltozzon. Így a guru tanításainak nagyon jó közvetítőjévé válik. A harmadik típusú tanítvány a közvetlen tanítvány, neki mindent oda kell adnia. Az ilyen tanítvány nagyon ritka, soha sincs belőle sok, és a guru maga választja ki. Először teszteli ezt a tanítványt, és csak azok, akik kiérdemlik, válnak ilyen tanítvánnyá. Ezek a tanítványok mindent felajánlanak.

Mindenfajta tanítvány számára az odaadáshoz egy kötelező képesség van, az hogy a guru utasításait azonnal és spontán módon teljesítsék. A hozzáállásuknak olyannak kell lennie, mintha egy ismeretlen, láthatatlan erő késztetné őket arra, hogy elvégezzék a dolgot. Nem a tanítvány dolga eldönteni, hogy képes-e vagy alkalmas-e a feladat végrehajtására. Az a tanítvány, aki megpróbálja megbecsülni az alkalmasságát a feladat végrehajtása előtt, az elveszíti a lehetőséget arra, hogy rejtett erőit kiaknázza. Ezért a tanítványnak az utasításokat fontolgatás nélkül kell végrehajtania. Ki fog derülni, hogy ez nagy adomány, mert lehetséges, hogy a tudatosság finom szintjeibe léphet be. Ha ezen a síkon ezt a jó minőséget tudja elérni, akkor a következő szférában ugyanez fog megtörténni. Ha a tanítvány hétköznapi tudatosságát a guru utasításaival való ellenkezés színezi be, akkor nehéz lesz számára a hétköznapi tudatosság síkján túllépni.

Az odaadáshoz két feltétel szükséges. Az első a hit, amit az ember képes lesz odaszentelni, a másik a tudatosság: „A gurum bennem van.” Ennek az eléréséhez lehetséges, hogy az elme meglévő mintáinak áttörése szükséges. Ez az első lépés a samarpan felé. Az embernek képesnek kell lennie arra, hogy felhagyjon a képzelt problémákba való belemerüléssel, amit az elme magára vesz, legyen az neurózis, pszichózis, skizofrénia, frusztrációk vagy csalódások. A hit lehetővé teszi azt, hogy ez megtörténjen, az elme sok problémáját megoldja, és így az ember továbbhaladhat a benne rejlő igazság megtapasztalásában. Azonban ahhoz, hogy ide eljusson, az embernek el kell fogadnia önmagát. El kell jutnia arra a pontra, ahol azt tudja mondani: „Nem tudok mit tenni. Nem tudok lemondani. Nem tudom irányítani az elmét. Az elmém tele van borzasztó gondolatokkal, rossz szokásaim vannak!”. Az ilyen elfogadás alázat, és ezzel kezdődik önmagunk kiürítésének a folyamata.

Egy guru tanítványának vagy Isten hívőjének olyan alázatosnak kell lennie, mint egy fűszál, egó nélkülinek és tökéletesen engedelmesnek, mintha nem is létezne, mintha egy furulya lenne. Egy üres bambuszból furulya készülhet, de csak akkor tud édes melódiát kiadni, ha nincsenek benne göcsörtök. Mindaddig, amíg az egyéni létezik, a guru nem tud benne létezni. Ahhoz, hogy a guru rajta keresztül tudjon működni, a tanítványnak ki kell ürítenie önmagát.

Önmaga kiürítésének a folyamata az egyetlen gyakorlat vagy szádhana, amit a tanítványnak fel kell vállalnia. „Előtted én nem létezem. Nem tudok gondolkodni. Te gondolkodsz rajtam keresztül. Életem minden választását rád bízom.” – az elmének ezt az állapotát kell gyakorolnia. Végül is meddig tud valaki emelt fővel járni, ha tele van arroganciával és tudatlansággal, konfliktusokkal és a dualitással? Ennek a dualitásnak a megszakítása lehet, hogy életeket vesz igénybe. Lehet, hogy valakinek a guruja nem egy nagy ember. Lehetséges, hogy egy egyszerű ember, de amikor a tanítvány kiüríti magát, teljes alázattal és engedelmességgel teljesen átadja magát, a dolgok megtörténnek. Amikor az ember az egóját másoknak áldozza a világban, akkor kiteszi magát annak, hogy kihasználják és tönkretegyék. De amikor valaki feladja az egóját egy személynek, aki együtt érző és a jóakarója, az élet megváltozik. Ez a személy a guruja, az, akiben teljesen és tökéletesen meg lehet bízni.

A szannyásza önátadása

 A szannyásza felvételéhez a legfontosabb előkészület az a hajlandóság, hogy önmagát teljesen a szolgálatra ajánlja. Egy szannyászin, aki erre szenteli az életét, aki átadja magát, aki mindent felad, amije van, és nem használja saját hasznára. Azon a napon, amikor szannyásza fogadalmat tesz, a bizalom fogadalmát teszi. A szannyásza nem csak azt jelenti lemondás, hanem azt is, hogy bizalom. A szannyászin egyszerűen csak gondnoka testének, elméjének, képességének, tudásának és pénzének. Ezek nem az övé, felajánlja a gurunak, hogy az teljesítse küldetését. Ekkor a szannyászin a guru eszközévé válik.

Mindaddig, amíg a szannyászinnak meg van az a hozzáállása, hogy: „Én vagyok a cselekvő”, „Én cselekszem”, vagy „Meg kell tennem”, addig a dualitás síkján, az egó (ahamkára) síkján működik. Korlátozott bölcsességgel és korlátozott elképzelések mentén működik. Sok szannyászin bukik el az önátadáson, mert a kezdeti szannyásza képzésük nem volt teljes.

A szannyásza felvételének oka a saját felismerés kell, hogy legyen saját végtelenségünk megtapasztalásáról és el kell dobnunk a korlátok tapasztalását és gondolatát. Minden forrást, mentális erőt, érzelmi kapacitást ennek a célnak a teljesítésére kell felhasználni. A szannyászinnak mindent oda kell adnia, amije van, azért, hogy teljesítse ezt a fogadalmat. Nincs más célja az életben. Ha egyszer a szannyászin eléri ezt a bizonyos célt, akkor történik egy felismerés arról, hogy mit kell tennie az emberiség javát szolgáló küldetésében. Ezt a küldetést nem lehet elsőre kitalálnia a szannyászinnak, és az aspiránsnak sem szabad szem elől tévesztenie ezt a pontot.