Kulturális párhuzamok – ahol kelet és nyugat találkozik

Swami Satyadharma Saraswati

Bárki, aki részt vesz a Szat Csandi Mahájagján, amelyet tavaly novemberben tartottak Rikhiában (évente november-december időszakban – a szerk.), meglepődve látta volna, milyen sokan voltak az őszinte és elhivatott nyugati résztvevők. Tanítványok, szádhakák (spirituális gyakorlók), és a jóga barátai érkeztek a világ minden tájáról, hogy tiszteletteljes üdvözletüket átadják Paramahamszadzsínek és hódoljanak az Egyetemes Anya előtt a nyolcnapos időszak alatt. A megjelentek között nagy létszámú csoportok voltak Angliából és Íroroszágból, Franciaországból, Németországból, Ausztriából, Olaszországból, Görögországból, Jugoszláviából, Bulgáriából és Ausztráliából. Az Európából érkező darshanra igyekvők száma megegyezett vagy túl is tett az India összes részéből jött hívek számán.

Az emberek gyakran csodálkoznak azon, ahogyan a nyugati elme alkalmazkodik a jógához, és nem csak a jógához, hanem az egész indiai kultúrához. Amikor a jógát először vitték el nyugatra, azt gondolták, hogy az indiai kultúra bármelyik hagyományos nézetét, a jógát kivéve, kerülik majd, mintha pogány volna, és tiszteletlenül bánnak majd vele. Ám a Szat Csandi Mahájagján az látszott, hogy az indiai tradíciókat sok nyugati ma még inkább becsben tartja, mint az indiaiak maguk.

Hogyan lehetséges, hogy az ősi védikus és tantrikus filozófiákat, istenségek szimbólumait és rituáléit sok nyugati könnyedén megértette és elfogadta úgy, mint a spirituális tapasztalás igaz ösvényét és eszközét? Olybá tűnik, mintha ezek a hagyományok, rituálék és gondolatok nem lennének idegenek számukra. Ellenkezőleg, ezek egy részével kommunikálnak is, amely befelé irányul, és ősi múltjukhoz kapcsolódik, tudatalattijuk azon részéhez, amellyel réges-régen elvesztették a kapcsolatot, és nem tudják, hogyan érjék el vagy értsék meg.

Indiának és az indiai spiritualitásnak e vonzereje nagyon titokzatosnak tűnik addig, amíg el nem kezdjük vizsgálni sok nyugati ország kereszténység előtti törzseit és hagyományait. Most az ősi civilizációk kutatása néhány nagyon érdekes párhuzamról számol be az európai kereszténységet megelőző tradíciók és India védikus és tantrikus hagyományai között. Ez a kutatás lenyűgöző összefüggésekre mutat rá az ősi idők indiai kultúrája és más spirituális kultúrák között.

Úgy tűnik, hogy több, az ősi Európában élő, kereszténység előtti törzs emberei rokon lelkek voltak a védikus Szanátana kultúra követőivel Indiában. A kelták és az ő őseik például spirituális népek voltak, akik egy indo-európai nyelvet beszéltek, ami nagyon hasonlított a szanszkrithoz. Törzsekbe csoportosultak, amelyek jelen voltak a teljes európai kontinensen mindenütt, Törökországtól kezdve Angliáig és Írországig. A kelták mellett más törzsek, mint a baltiak, szlávok, németek és az északiak, akik egészen fönt északra, Izlandon telepedtek le, rendelkeztek olyan nyelvvel és spirituális hagyományokkal, amelyek az ősi védikus kultúrához voltak foghatóak.

Hajnalban a germánok hosszú, laza köntösben, hosszú hajukat a fejük tetején összefogva, – ami annyira emlékeztet a védikus brahminokra, – megfürödtek szent folyóikban, miközben pártfogó isteneik dicséretét énekelték a napi szertartásos tisztálkodás elvégzése közben. A szlávok hét lépést tettek a szent tűz körül, hogy megpecsételjék a házassági esküjüket. A korai izlandi saga (epikus ének), az Edda, sok olyan szakaszt tartalmaz, amelyek hangvétele az upanisádokéhoz hasonlít. Sok kereszténység előtti kultúra, beleértve a keltákat is, központi rituáléja a tűzáldozat volt, amelyet egy geometrikus formájú gödörben végeztek, fölajánlva füveket, mézsört és lisztből készült süteményt, a papok tradicionális énekétől kísérve.

Széles út jelzi Indiából Afganisztánon át, keresztül a Kaukázus hegyein és Dél-Oroszországon, Európa nyugati partján és Nagy-Britannián át, egészen föl Írország ennek az egyszerű spirituális kultúrának az ösvényét, amely meghatározó benyomást gyakorolt az indo-árja és indo-európai fajok életvitelére és gondolkodására. A korai perzsák, az ősi Törökország hettitái és a görögök valamint a rómaiak is indo-európai nyelveket beszéltek, és párhuzamos spirituális kultúrákkal rendelkeztek.

Az ősi időkben az indiai emberek, Kis-Ázsia és Európa hasonló nyelveken és spirituális tradíciókon osztoztak. Ám csak a Szanátana kultúra élte túl a szent háborúkat, amelyeket a keresztény és mohamedán vallási fanatikusok hirdettek. Még a Szanátana kultúra is majdnem engedett a buddhizmus hatásának, de később életre keltették és újra meghonosították mint modern kori hinduizmus, amely tulajdonképpen mind a tantrikus mind a védikus kultúrák kombinációja. Időszámításunk után a hetedik században a hinduizmus Adi Shankara általi felvirágoztatásának köszönhetően Indiai spirituális kultúrája módosult, de nem veszett el.

Ami a hajdan olyan széles körben elterjedt kelta hagyományból megmaradt, az ma nagyrészt az ír kultúrában található meg. Csakúgy mint a Védák, az ősi ír irodalom, amelyet a papok/énekmondók (bárdok) osztálya – a druidák örökösei – őrzött meg és adott tovább egy tizenkét éven át tartó képzés segítségével, bepillantást enged az ősi kelta gondolatvilágba és életmódba. Sajnos ezek a himnuszok és mondák metafórikus nyelven íródtak, amelyet ma már nem vagyunk képesek megérteni. Ennek az irodalomnak a nagy része elveszett. Az egyedüli, ma létező szövegeket ír keresztény szerzetesek írták le a hetedik században. Ekkorra a keresztény behatások már a korai tradíciók nagy részét kiirtották, és sajátjaikkal helyettesítették azokat.

Bár a keresztény vallás az egész európai kontinensen elterjedt, de a háttérben az emberek tovább folytatták az ősi folklór és mítoszok átörökítését. A főbb templomokat lerombolták és a helyszíneket (katolikus) egyházi célokra igénybe vették a szent tisztogatások idején, de az elszigeteltebb területeken a tájat még mindig ligetek és források, halottégető és temetkezési helyek, szent folyók, hegyek, völgyek, tengerparti sziklaüregek és kincses tavak tarkították, amelyek mind a kereszténység előtti kelta és más indo-európai istenségek neveit és tárgyi emlékeit hordozták.

Az ősi ünnepnapok legtöbbjét szintén újraalkották, hogy a keresztény szenteket és szent napokat tiszteljék bennük. A karácsony napja például eredetileg a római Mithra-ünnepen alapszik, a napistenén, amely viszont a kelta téli napforduló ünnepéből ered, amely egy, az új év kezdetét meghatározó asztronómiai számítás eredménye. Ugyanezt a számítást alkalmazták a brahminok a korai védikus időkben.

Ilyen módon számtalan párhuzam létezik az ősi európai és indiai kultúra között és további kutatások még többet is fel fognak tárni. Világosan látszik, hogy a kereszténység előtti kultúrában a risik és szannjászinok megfelelői a druidák voltak. Ezek a nomád papok tetszés szerint barangoltak, és minden kelta törzs tisztelte őket. Nem kellett adót fizetniük és háborút viselniük, bár légzési és éneklési technikákat tanítottak a katonáknak, hogy harci transzállapotot és magas testhőmérsékletet idézzenek elő, melyek a felébredt pszichés energia ismérvei.

A druidák megvilágosult látnokok voltak, akik soha nem házasodtak meg. Az odzsász vagy elraktározott finom szexuális energiák átalakultak pszichés és spirituális erővé. Meditáción keresztül a tudatosság magasabb szintjeire törekedtek és hagyományaikban megtalálható volt a felemelkedő kundalíni ábrázolása, azaz az ugró lazac. Speciális jógikus ülő tartásokat használtak meditációhoz. Valamint felismerték bizonyos kiejtett szótagok és szavak erejét is – mantrákat, amelyek által természeti törvényeket tudtak megváltoztatni vagy az egyén elméjét vagy karakterét tudták módosítani.

Úgy mondták, a druidák az igazság tudói. Húsz éven át tanultak szigorú keretek között mint tanítványok, hogy tökéletesítsék a szóbeli, rituális hagyományokkal kapcsolatos, természettudományos és pszichológiai tudományukat. Memorizálták a kelták teljes tudásanyagát, és szóban örökítették tovább, megtiltva az írásban való átadást. Különböző osztályokra voltak osztva: látnokok, bírák, királyi tanácsadók, himnuszéneklők, költők, áldozók. Ugyanakkor asztronómusok, gyógyítók és varázslók is voltak. Hasonlóképpen, a brahminok is megtanulták a teljes védikus szentírást és társadalmi törvényeket, szóban adva át azt, és megtiltották leírásukat. A brahminok ugyancsak végeztek áldozatokat és énekeltek védikus himnuszokat. A megvilágosodott brahminokból risik vagy látnokok lettek. Másokból királyi tanácsadók váltak, néhányan pedig a gyógyításra és az asztronómiára vagy asztrológiára szakosodtak.

A druidák megtanultak kivételesen hosszú verses mondákat, amelyek spirituális metafizikát és polgári törvényeket közöltek. A versmérték kötött szótagszámú sor volt, szabad formában egy háromrészes ütemmel a végén. A brahminok szintén hosszú verses himnuszokat és mondákat tanultak meg, ezzel közvetítve a spirituális tudást és a dharmikus kötelességet. Az általuk használt versmérték szintén kötött szótagszámú sor volt, szabad formában egy háromrészes ütemmel a végén.

A druidák azt tanították, hogy az emberi lélek elpusztíthatatlan, de a világmindenség elpusztítja és újrateremti önmagát tűz és víz által, ismétlődő ciklusokban. Ez nagyon hasonló a pusztítás és teremtés védikus koncepciójához minden egyes kalpa vagy egyetemes ciklus végén. A kelta istenségek körébe beletartoztak olyan istenek és istennők, akik a természet erejét képviselték, a földekét, a hegyekét, a folyókét, tavakét, akik elősegítették és pártfogolták az etikát, az igazságot, a tudást, a művészetet és kézművességet, a retorikát, az orvoslást, az aratást, és megharcoltak a sötétség erőivel. Ez nagyon hasonlít az istenek és istennők tantrikus és védikus panteonjához.

A villámlás kelta istene Taranus volt, aki a villámokat szórta, hasonlóan Indrához. A tűz istene Aedh volt, amit úgy ejtettek, hogy uh-í, nagyon közel esik Agnihoz. A napisten Sulios volt, Surya megfelelője. A kelta szó isten segítségül hívására gutuater, míg a szanszkrit hotar. A kelta kozmológia a kozmikus teremtésből származik, mint az első Lény feláldozása. A Purusha Szuktam, a Rig Véda része, arról beszél, hogy a kozmikus teremtés Purusha, az első lény föláldozásából keletkezett. A kelta szó a lélegzetre anal, míg a szanszkrit kifejezés prána. A kelta kifejezés a lélekre anam, a szanszkrit pedig atman.

A kelta társadalom az élet három hierarchikus rétegére oszlott: papok, harcosok és termelők, amely magában foglalta a kereskedőket is. A védikus társadalom négy részre oszlott: papok, harcosok, kereskedők és munkások. A kelta eszménykép az volt, hogy száz évig éljünk. A védikus ideál szerint száz őszt éljünk meg. A kelta család egysége a négy generációból álló csoport volt, a dédapától kiindulva. Az ősi hindu család egysége szintén négy generációs volt, a dédapától eredően. A kelta naptár holdhónapokon alapult csakúgy, mint a hindu naptár.

A hasonlóságok ezek között a kultúrák között és a jóga valamint az indiai kultúra mai népszerűsége nyugaton feltehetően mércéje annak a mély kötődésnek, amely a vallási befolyások által teljesen kiirtott ősi nyugati kultúra és az indiai kultúra között fennáll. Talán azok a nyugatiak, akik seregestül özönlenek a jóga- és más, olyan indiai spirituális eseményekre, mint a Szat Csandi Mahájagja, rég elveszett gyökereiket próbálják megtalálni, amelyek még mindig léteznek tudattalanuk mélyén. Ezek a bennük lévő ősi archetípusok, amelyek az elveszett kulturális kapcsolódásaik megújításáért kiáltanak, most újra kifejezésre jutnak és támaszra lelnek a jóga és más indiai spirituális hagyományok tanításaiban, filozófiájában és gyakorlataiban.

Forrás: Yoga magazin, 1996. március