Az ásram élet

Swami Satyananda

Számos lenyűgöző helyre látogattam el világszerte. Az egyik Thaiföld volt, amely nagy hatással volt rám, mert hagyományaikban, örökségükben látható nyoma van a védikus kultúrának. A védikus felfogás olyan erőteljesen épült be a vallásukba, a társadalmi kultúrába, és a népművészetbe, hogy minden kétséget kizáróan megállapítható a kapcsolat.

Ráma legendája közismert. Ahogy mi Indiában, a thai emberek is előadják Ráma történetét a dalaikon, a táncaikon, a művészetükön és a szobrászatukon keresztül. Ahogy számunkra is, nekik is Ráma jelenti a tökéletes embert és az isteni inkarnációt. Az utcákat, az utakat a Ramajána hősei után nevezik el, csakúgy, mint a szállodákat és üzleti vállalkozásokat. Ez jelzi a tömegek tudatosságát Ráma és Szíta meséjét illetően.

Ellátogattam egy Brahma templomba. Indián, a Védák földjén kívül ez az egyetlen hely a világon, ahol Brahmát, a teremtőt imádják. A védikus hármasság részeként Brahmát, mint teremtőt tisztelik, Vishnut, mint megőrzőt, Mahesht, vagy Shivát a változtatóként, vagy pusztítóként. Természetesen, amint a teremtés egyszer megtörtént, a teremtőnek nincs további szerepe, emiatt emeltek sokkal kevesebb templomot Brahmának, mint Vishnunak, vagy Shivának.

A védikus rituálékban és szertartásokban a hármasságon kívül Brahmát az öt mahadéva (nagy istenség) egyikeként is dicsőítik Vishnu, Mahesh, Devi és Ganesha mellett. 1968-ban, amikor ellátogattam ebbe a templomba, naponta tízmillió rúpia értékű füstölőt égettek az istentiszteletek idején. Ezen kívül még több hatalmas Buddha templomba is elmentem, amelyek egyszerűen lenyűgözőek voltak a roppant méreteik és hihetetlen részletgazdagságuk miatt. Azt éreztem, hogy ezek nem egy letűnt és holt hagyomány emlékei, hanem éppen ellenkezőleg, egy élő, vibráló tradíció részei.

Amint elhagytam Bangkokot, a fővárost, a távoli vidékeken kolostorokra bukkantam, amik megőrizték ugyanazokat a hagyományokat, amelyeket nálunk, Indiában a szannyászinok tesznek az emberekért. Végtére is a szannyásza tradíciót és a kolduló szerzeteseket, vagy szádhukat illeti elismerés azért, hogy megőrizték számunkra e hagyományokat. Ha nem tennék, egyszerűen nem volna hozzáférhető számunkra ez a tudás.

A kolostoraikban bhikshuként, olyan szerzetesként éltem, aki pusztán bhiksha-ból, alamizsnából él. A bhikshuk minden reggel elmennek a közeli falvakba, és öt házba betérve koldulják össze az adományokat, majd valahol leülnek, hogy elköltsék az ételt, ami a nap egyetlen étkezését jelenti. Az ilyen kolostoroknak nincs konyhájuk. Minden egyes lakónak ki kell járnia a könyöradományokért.

Sok indiai ásramban is már ősidők óta él ez a hagyomány. Az indiai szannyásza tradícióban fontos szerepet játszott e gyakorlat. A szerzetes ezen keresztül élte meg az aparigáha, vagy nem-birtoklás gyakorlatát, amely cserébe megtisztítja az egót, és az isteni akarat belső megnyilvánulásához vezet. Napjainkban azonban, ha a szádhu bhiksháért bemegy a falvakba, nem kap semmit. Ha magad számára sincs élelmed, hogyan adhatnál másnak? E hagyomány és kultúra csak a jól prosperáló társadalmakban működhet, ahol önmagunknak elegendő élelmünk van, hogy másokra is gondolhassunk.

Láttam, hogy thai emberek, férfiak, nők és gyermekek látogattak el ezekbe az ásramokba, hogy saját akaratukból néhány napot töltsenek ott el. Ez olyannyira íratlan hagyománnyá vált, hogy még maga a király és a királynő is elvonul a kolostorokba, hogy újfajta tapasztalathoz jusson. A tartózkodásuk alatt mindenki, legyen akár a királyi családból való, követi a kolostor napirendjét, a szabályokat, az etikettet. Feslett ruhát viselnek, a földön alusznak, leborotválják a fejüket, eljárnak bhiksháért mint a szerzetesek, és követik ennek a fajta életnek minden más szabályát a cselekedeteikben, a munkájukban és tetteikben. Amikor azután elmennek, egy új és jobb céllal térnek vissza, amely olyan rutint ad nekik, amivel kiemelkedhetnek az életben.

Az életre felkészítő nevelés helyszínei

 Ez az ásramok legértékesebb közreműködése, amivel a társadalom életéhez hozzájárulnak. Mint ahogy a védikus korban, amikor Valmiki, Vashishtha és mások ásramjait minden társadalmi osztály képviselői látogatták, ahol az összes, szükségleteiknek megfelelő tudományokat tanították nekik, a mai ásramok is a nevelés helyszíneit jelentik gyermekek, fiatalok és felnőttek számára.

Életem során felismertem, hogy azok voltak fontosak, amit a gurum ásramjában tanultam, nem pedig azok, amiket a tankönyvekből. Annak például, ha tudom, melyik évszázadban uralkodott Ashoka császár Indiában, nincs fontossága az életemre nézve, de, hogy hogyan kell házat építeni, annak van. Minden mesterséget, melyet kitanultam, a képességek, melyeket kifejlesztettem, akár az írás, a beszéd, az adminisztráció, az igazgatás, a szervezés, a tanítás, vagy az ismeretterjesztés, mindet az adott tevékenységben való teljes részvételemen keresztül szereztem az ásramban.

Megtanultam főzni és másokat élelmezni, és azt is, hogyan törődjek a betegekkel és a gyengélkedőkkel. Megtanultam, hogyan vállaljak felelősséget a kötelességeimért, a feladataimért és hogyan teljesítsem azokat sikerrel. Megtanultam a válságkezelést is. Néha közvetlenül a reggeli ébredés után olyan problémával találtuk magunkat szemben, amelynek megoldására az egész nap ráment. Nagy kihívások voltak ezek, melyekből mindig rengeteget tanultam.

Egyszer, amikor egy házat építettünk, de nem volt vizünk, elhatároztuk, hogy egy csatornát ásunk, és azon keresztül vezetjük le a vizet a hegyekből, ahol egy kis patak folyt, a több kilométerre lévő ásramba. Ezért egy óriási tartályt készítettünk, és abban gyűjtöttük a vizet. Miután elindult a hegyekből, egy hónap alatt ért le a víz a tartályba, olyan messze volt.

Vannak olyan leckék, amelyeket mindenkinek meg kell tanulnia az életről, hogy nyíltan szembe nézhessen vele. Sajnos ezeket nem tanítják az iskolákban, az egyetemeken és a szülők sem vállalják fel ezt a szerepet, vagy felelősséget a gyerekeikért. Azonban ez a fajta képzés a kritikus pont az egyén sikeréhez, vagy bukásához. Még ha egy gyereknek nincs is akadémiai végzettsége, ám megtanulta ezeket a leckéket, az életben nehézségek nélkül lesz képes helytállni. Mert ezek a leckék a helyes döntések meghozatalának képességével kapcsolatosak, illetve a helyes elgondolások, eszmék kialakításával arról, mit tegyen és mit ne. A szerencse és a lehetőség ott kopogtat mindenki ajtaján néha, csak tudnunk kell, hogyan használjuk ki.

Itt Indiában minden család eltölt valamennyi időt egy ásramban. A szülők a gyerekeket már fiatal korukban elviszik az ásramba, hogy erős és rugalmas alapot teremtsenek számukra az élethez. Manapság már a gyerekek maguk is szívesen ellátogatnak az ásramokba. Egy ásramban lehetőségünk van néhány pillanatra megfeledkezni magunkról, és csak másokért élni. Ez önmagában egy új életfelfogást ad, amely reményekkel és önbizalommal teli.

A legnagyobb lecke az élet leckéje, amit meg kell tanulnunk. Ez csak akkor válik lehetővé, amikor elhatározzuk, hogy kilépünk a megszokott életünkből, és még ha rövid időre is, egy másfajta életmódot teszünk magunkévá. Ezek egyike az ásram élet, ahol szannyászinként a megszokottal teljesen ellentétes módon élhetünk néhány napig megtanulva, hogyan kezeljünk különböző helyzeteket, különböző embereket, különböző problémákat, és egyidejűleg megtanuljuk, hogyan kezeljük önmagunkat. A gyermekeknek és a felnőtteknek is meg kell ezt tapasztalniuk. Mindazonáltal a gyerekek többet nyernek, mert az ásram életet ők egyszerűen elfogadják, és ez az elfogadás a szívükből jön.

Rama fiatal korában 12 évig élt egy ásramban, elsajátítva minden tudást, ami egy fiatal hercegnek szükséges, aki majd egy napon uralkodni fog. Szíta szintén Valmiki ásramjában élt fiaival Luvával, és Kushával. Krishna Sandeepany ásramában élt. Ők is kijártak adományokért, a földön aludtak, a legegyszerűbb ruhát viselték, noha mindannyian a király család tagjai voltak.

Miért küldték őket oda a szüleik, akik maguk is nevelhették volna a gyerekeket, a legjobb tanítókat hívva hozzájuk. Nem mondhatjuk azt, hogy csupán a szokás miatt. Inkább fel kell ismernünk, hogy azért vált szokássá, mert mindenkinek az életére nagy hatással volt.

Az ásram élet fontossága napjainkban

 Az ásram élet ugyanolyan fontos manapság, mint régen. Még ma is néhány szerzetesként, ásramban eltöltött nap is tágíthatja az önmagunkról és az életről alkotott képünket. Elkezdjük jobban megismerni, megérteni önmagunkat, ami már önmagában hatalmas eredmény, hiszen az önmagunkról alkotott téves felfogás vezet a diszharmóniához.

Iskoláskorú gyerekek sokkal nagyobb önbizalomhoz jutnak, miután eltöltöttek valamennyi időt egy ásramban. Elkezdenek felelősséget érezni az élet iránt, és elkezdik érezni az irány, vagy fókusz szükségességét az életben. A kollégiumi diákok még többet nyerhetnek az ásramban tartózkodással azáltal, hogy részt vesznek az ásram valamennyi tevékenységében. Ezeken keresztül magukba szívják a fegyelmet, a tökéletességre törekedés eszméjét, és a munka iránti elkötelezettséget, ahol a munkát nem ellenszolgáltatásért, hanem a kreativitás egyik kifejezéseként és az örömért végzik. Egy ásramban a fiatal házasok megtanulják, hogyan vállalják fel új felelősségüket, és a felnőttek is sokat nyernek a környezetet átható spirituálisból.

Az ásramok lengéscsillapítóként működnek az egyén életében. Az élet traumái, feszültségei, stresszei időnként túlságosan erőteljesek. Felélik az energiáinkat, leszívják a tartalékainkat. Az ásram ideális helyet jelent a feltöltődésre, kilépve hétköznapi életünkből, nem csak önmagunkért élve. Vagy amikor érezzük, hogy egy ismeretlen akadály zavarja életünket, ami miatt nem haladhatunk tovább. Gyakran a tanulmányok haladnak nehezen, vagy a munkánk bizonytalan. Vagy a házasság nem teljesedik ki. Esetenként az irány, a cél hiánya, néha az élet iránti elkötelezettség, vagy komolyság hiánya okozza a diszharmóniát. Bármi is az ok, az ásram a csodaszer valamennyi betegségre.

Sok embert láttam, akiknél miután egy ideig Rishikeshben, Mungerben, vagy Rikhiában éltek az ásramban, bekövetkezett a nagy áttörés. Az ásram senkinek sem az otthona. Mindenkihez tartozik és senkihez sem. Senki sem marad örökre az ásramban.  Az emberek jönnek és mennek, mint a folyók, amelyek új medret és terepet találnak maguknak.

A spirituális mentőkötél

 Az ásram szó a shram szóból ered, ami munkát jelent. Vagyis a shram, a munka adja az ásram alapját.  Bármire is vágyunk a szívünkben, nem érhetjük el erőfeszítés nélkül. A tanuló keményen dolgozik, hogy jó jegyeket szerezzen. A háziasszony keményen dolgozik, hogy ellássa a családját. A férj, hogy eltartsa a gyerekeit. Minden élőlény keményen küzd a túlélésért.

Egy ásramban a szerzetesek is keményen dolgoznak, ám ez a küzdelem a gondolatok, a szavak és a tettek tökéletesítéséért folyik. Azért, hogy megteremtsék az egyensúlyt a személyiség különböző összetevői között. A fej, a kéz és a szív tevékenységeit összhangba kell hozni, ha fel akarjuk ismerni a céljainkat, legyenek akár materiálisak, vagy spirituálisak, vagy mindkettő egyszerre. Az ásram megfelelő környezetet biztosít ehhez a változáshoz, mert az ásram mentőkötele spirituális jellegű. Spirituális alatt azt értem: tiszta és romlatlan.

A környezet tisztasága erősíti a személyiségnek azt az oldalát, amely kész elfogadni a bennünk rejlő gyengeségeket, hiányosságokat, megváltoztatja az életfelfogásunkat, a véleményünket, valamint tökéletesít, jobbá tesz bennünket. A hiba nem a környezetünkben, vagy az emberekben van, akikkel érintkezünk, a problémák, melyekkel szembe kell néznünk, belőlünk erednek. A körülmények csak a katalizátorok, amelyek a felszínre hozzál azokat. Minden, amit érzünk, gondolunk, mondunk, vagy teszünk a mélyből erednek. Az ásram élet esélyt ad arra, hogy kifejeződjenek ezek, és a változások, amelyek az ásramban eltöltött idő alatt bekövetkeznek tartósak és megingathatatlanok legyenek.

Az ásram kultúra csodaszerré válik a modernkor emberei számára, mert olyan pozitív környezetet biztosít számukra, amelyben szárba szökken a kreativitás magja, amely mindannyiukban szunnyad.